Szerelemben Vakságban

Ha harc hát legyen harc

Adam

Egy kínkeserves hétvége után végre megint láthatom Aprilt, vagyis ez az amit gondoltam egészen addig amég fel nem ébredtem hétfő reggel. 

Mindenkivel előfordul, hogy rossz napja van, de ez esetemben egy fokkal rosszabb. Kibírhatatlan vagyok ezeken a napokon és mindenkit megbántok magam körül. Azelőtt sem voltam túl elviselhető mielőtt  elvesztettem a látásom azóta pedig ez csak rosszabbodott.

És hát természetesen ma is egy ilyen gyönyörű napra ébredhettem. Nem volt kedvem felkelni vagy úgy általánosságban bármit is tenni de ha már itt tartunk akkor nagyon élni sem. 

Az érzés amikor mindenki és minden elviselhetetlen körülötted kibírhatatlan. Mintha nem bírnék a saját bőrömben megmaradni, ki akarok mászni a saját bőrömből, túlságosan is kényelmetlen.

A vakságom pedig elviselhetetlen. Minden vágyam, hogy reggel ébredés után kinyitva a szemem végre láthassak valamit és ne csak a sötétséget. Elegem van a sötétségből. 

Legszívesebben csak törnék és zúznék amég jobban nem érzem magam de ehelyett csak csendben és mozdulatlanul ülök az ágyamban. 

Ezekkel az érzésekkel küszködöm amikor Anna benyit a szobámba.

-Hahó álomszuszék, minden rendben? Ilyenkor már mindig talpon vagy és várod, hogy a barátnőddel találkozhass - próbálja óvatosan megtudakolni a hangulatomat de én túlságosan is mélyen vagyok jelenleg ahoz, hogy normálisan válaszoljak.

-Nem a barátnőm - válaszolom morogva.

-Ugyan Adam, ne mondj ilyet, eddig úgy odavoltál érte... mi a baj? - próbálkozik tovább óvatosan ezzel veszélyes vizekre evezve nálam.

-Nem szépítem az igazságot - vágom rá - Szóval nyugodtan visszamehetsz a pasidhoz és élvezhetitek egymás társaságát, mintha én itt sem lennék.

-Adam, kérlek...

-Minden rendben Anna, valójában itt sem vagyok nemigaz? - fakadok ki gúnyosan - Csak púp vagyok a hátatokon, hiszen látni nem látok szóval igazából azt csináltok amit akartok nemigaz? Nem vagyok több egy kisállatnál amiről gondoskodnotok kell mert ő nem bír magáról - vágom hozzá az undok szavakat. 

-Tudod, hogy ez nem igaz - válaszolja halkan. Igen, Anna ezeket a kirohanásaimat nagyon a szívére veszi mióta megpróbáltam megölni magam régebben. Mindig attól retteg, hogy elpattan nálam a húr ők meg nem lesznek ott, hogy megmentsenek. 

Tudom, hogy szemétség a szémére vetnem a vakságom de nem tudok uralkodni magamon.

-Mind tudjuk, hogy az Anna. Olyan vagyok itt, mint egy fölösleges harmadik, mint egy beköltözött anyós aki belerondít a friss házasok életébe - mondom tovább a magamét. 

-Ne tedd ezt... - suttogja elcsukló hangon és itt már tudom, hogy könnyes az arca, nem kell hozzá látnom - Szeretünk Adam  - próbál határozottan hangzani de a hangja remeg a megbántottságtól. Már éppen újra megszólalnék amikor az ajtómban megjelenik Patric is, hogy megvigasztalja a megbántott lányt. 

-Elég lesz Adam, már így is eleget mondtál neki. Megértem, hogy rossz napod van de ne rajtunk vezesd ezt le. Ne Annán, mert hiába a legjobb barátom vagy, ezt még neked sem fogom elnézni - figyelmeztet majd hallom ahogy becsukják az ajtóm és a lány szipog majd a fiú nyugtató szavakat suttog a fülébe. 

Felveszem a hozzám legközelebb lévő tárgyat ami a legnagyobb szerencsémre egy párna és a falhoz vágom ami tompa puffanással ér célba.