Szerelemben Vakságban

Vigyél vissza

Adam

Csak hallgattam a lány ámuldozását és hirtelen megint azon kaptam magam, hogy azt kívánom bárcsak láthatnám az arckifejezését. Ismerni akartam minden egyes rezdülést az arcán, tudni akartam minden mozdulatáról, rezzenéséről. Egyszerűen csak jobban akartam ismerni ezt a lány itt előttem jobban mint bárki más. 

- Szeretnéd tudni hogy néz ki most a hely? - kérdezte pár percnyi csönd után. És akkor ott legszívesebben rákiáltottam volna, hogy TE vagy az akinek tudni akarok minden apró mozdulatáról de csendben maradtam egyrészt mert tudom, nem szívesen beszél magáról másrészt pedig borzasztóan figyelmes volt tőle, hogy eszébe jutott anélkül, hogy én bármilyen utalást tettem volna és ezért csak még jobb szeretem. 

- Igen, szeretném - feleltem az előbb feltett kérdésére majd a keze után tapogatózva az ujjaimat az övéire kulcsoltam és elindultam arra amerre gondoltam, hogy a kis faház található lesz majd, erre April is figyelmeztettem mert túl régen voltam már itt ahhoz, hogy pontosan tudjam merre van, de a lány hangját hallgatva ahogy ámultan mesél a környezetünkről szinte minden egyes apró dologról említést téve mint a madarakról a fán vagy a lehullott levelekről, magvakról, gallyakról, mókusokról, és a színek pontos árnyalatáról szinte azt érzem, hogy tudom merre járok, hogy visszamentem az időben és újra tinédzser vagyok. 

- Tényleg csodálatos ez a hely, köszönöm, hogy elhoztál - bújik sorosan az oldalamhoz a lány majd egy pár perc múlva újra megszólal - Szerintem itt vagyunk, jobbra tőlünk nem messze látok egy faházat. 

És valóban pár perc múlva meg is érkezünk a házhoz majd előhúzom a kulcsokat a zsebemből de mielőtt még kinyithatnám az ajtót a lány kikapja a kezemből a kulcsokat először azt hiszem segíteni akar az ajtó kinyitásában és már éppen nyitnám a számat, hogy elmondjam neki én is képes vagyok kinyitni egy ajtót de mielőtt ezt megtehetném meghallom a lány döbbent hangját. 

- Neked van egy faházad az erdő kellős közepén? - kérdezi és szinte érzem ahogy a tágra nyílt szemeivel engem néz. Kérdésére csak sóhajtok. 

- A nagyapám építette és az apám örökölte tőle miután meghalt, apu pedig nekem adtam amikor betöltöttem a 18-at, kisgyerekként sok időt töltöttem itt a szüleimmel aztán meg kamaszkoromban a barátaimmal, sok emlékem fűződik ehhez a helyhez - válaszolom nosztalgikus hangnemben. 

- Sosem említetted - feleli a lány majd hallom ahogy a zárba helyezi a kulcsot és kinyitja az ajtót - Hé, minden oké? - kérdezem amikor érzem, hogy bemegy a házba mindenféle reakció nélkül. 

- Persze - feleli a lány - Miért? - kérdez vissza.

- Csak hirtelen úgy elhallgattál - rántom meg a vállaimat és próbálok nem túl aggódónak tűnni miközben azon gondolkozom vajon mi rosszat mondtam. 

- Csak elgondolkodtam, tudod annyi mindent nem tudok még rólad és ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy tulajdonképpen még csak két hónapja ismerlek pedig sokkal de sokkal többnek tűnik és néha úgy érzem a kapcsolatunk gyorsabban halad előre mint kéne máskor pedig csak többet és többet akarok belőled, belőlünk és ez megrémiszt mert nekem soha nem volt egy igazán komoly kapcsolatom sem senkivel, mármint még a fél éves legelső kapcsolatom után sem éreztem az egészet ennyire komolynak mint most veled ezt a két hónapot - ad ki magából mindent a lány mialatt mi még mindig az ajtóban állunk de én valahogy csak megkönnyebbülést érzek. Kinyújtom a kezem, hogy megérintessem a lány arcát. 

- Kérdezz amit csak akarsz amikor csak akarod, és én megpróbálok mindent megválaszolni, és most önző leszek mert én csak magamnak akarlak ez pontosan az oka annak, hogy most itt állunk és a helyzet az, hogy ha veled vagyok akkor nem tudom merre van fenn és merre van lenn, melletted valaki teljesen más vagyok, valaki jobb, valaki boldogabb, és ha azt akarod, hogy lassítunk megpróbálhatom de nem hiszem, hogy valaha is képes lennék rá, mert nem tudom kontrollálni az érzéseimet de érted bármit megtennék - válaszolom majd egy lépést teszek felé és az államat a feje búbjára támasztom majd még közelebb húzva magamhoz szorosan megölelem.