Szerelemben Vakságban

Epilógus

1 hónappal később

Adam

A műtét után egy héttel hazaengedtek viszont ágynyugalomra ítéltek így egy pár hétig még nyugton kellett maradnom és pihentetnem a szemeimet amennyit csak lehetséges. Viszont egyáltalán nem bántam vagy panaszkodtam emiatt, ha ez azt jelentette, hogy minden egyes nap karjaimban tarthatom a lányt és kedvemre csodálhatom őt. 

Minden egyes nap a tudtára adtam mennyire szerencsés vagyok, hogy egy ilyen gyönyörű lány van mellettem mint ő. Az egy hónap alatt határozottan volt fent és lent, néhány nap nehezebb volt mint a többi de végül mindenen túljutottunk és boldogabb vagyok mint valaha voltam.

Az első hét után a szüleim is meglátogattak és őszintén jól esett újra látni őket, az viszont kissé elszomorított, hogy mindazon amin keresztülmentek az elmúlt években miattam legalább tíz évet öregített rajtuk viszont abban a pillanatban ahogy a pillantásom találkozott az övékkel szinte láttam ahogy ezek az évek ismét eltűntek.  

Egy másik érdekes vendégem is volt az elmúlt hetekben, ugyanis egy péntek délután éppen élveztem a nyugalom előnyeit Aprillel amikor is csengettek viszont én annyira el voltam foglalva a lánnyal, hogy egyáltalán nem tulajdonítottam figyelmet az egésznek amikor is kopogtak az ajtómon majd Anna hangját hallottam meg aki közölte, hogy látogatóm van, egy halvány mosollyal az arcán majd Anna mögött Emilyt pillantottam meg az ajtóban mire rögtön abbahagytam amit eddig csináltam és szinte lefagytam. Fogalmam sem volt, hogy mit keres itt a lány, amikor belépett a szobámba és Anna magunkra hagyott minket én Aprilre kaptam a tekintetem de csak egy halvány mosolyt találtam az arcán ami meglepett és fogalmam sem volt róla, hogy mi történik viszont akkor hirtelen egy emlék ugrott be az fejembe. A kórházban folytatott beszélgetésük szinte egy pillanat alatt tisztán játszott az emlékeim között mielőtt viszont kinyithattam volna a számat, hogy bármit mondjak April megelőzött és megszólalt.

- Megyek megkérdezem Annát szüksége van-e segítségre - mondta majd megszorította a kezemet és felállt mellőlem az ágyról viszont mielőtt egy lépést is tehetett volna Emily megszólalt ezzel ismét megállítva engem, hogy bármit is mondjak. 

- Maradj - mondta a lány az ajtóban állva - Nem kell elmenned - mosolyodott el halványan majd kidudorodó hasára tette a kezét amit eddig észre sem vettem. 

Az érzéseim vegyesek voltak ezzel az egész szituációval kapcsolatban.

- Mit keresel itt? - kérdeztem és a hangom talán kissé hidegebbre sikerült mint terveztem de őszintén talán volt bennem egy kis fájdalom a történtekkel kapcsolatban. 

- Bocsánatot kérni jöttem - mondja ki a szemembe nézve kissé ideges hangon. Ekkor ismét lejátszódik az fejemben a beszélgetés amit a kórházban halottam és egy nagyot sóhajtok. 

- Már bocsánatot kértél - mondom kissé feszengve, eddig még senkinek sem mondtam el, hogy bármire emlékszem abból ami a kórházban történt - Nem haragszom - rázom meg a fejem óvatosan mire Emily arcán csak a meglepettség játszik majd halványan elmosolyodik és megrázza a fejét hitetlenkedve.

- Te hallottá mindent nem igaz? - kérdezi majd nagyot sóhajt - A szemedbe kellett mondanom, hogy sajnálom ami történt és, hogy hiányzol. Hiányzik a legjobb barátom és képtelen voltam a tudattal élni, hogy úgy váltunk el ahogy, nem volt szép tőlem...

- Em, ne oké? - vágok a szavába mielőtt befejezhetné amit elkezdett majd megrázom a fejemet - Ketten voltunk abban a kapcsolatban, mind a ketten felelősek voltunk a történtekért. Nem a te hibád szóval ne emészd magad rajta oké? - ahogy a mondandómat befejeztem hirtelen egy kezet éreztem meg a hátamon majd a még mindig mögöttem álló lányra kaptam a fejem aki csak elmosolyodott. Ezzel mintha azt üzente volna, hogy büszke rám. Ismét Emily felé fordultam aki mosolyogva nézett minket.