Szerelemben Vakságban

"Döntöttem"

Adam

Képtelen voltam felvenni a telefont, pedig potosan tudtam, hogy April az és azzal is tisztában voltam, hogy borzasztóan aggóni fog. De képtelen voltam megmozdulni csak egyre jobban elsűlyedtem a gondolataim sötét mocsarában. Pontosan tudtam, hogy munka után ide fog jönni ezért beszéltem Patrickal majd végleg visszavonultam a szobámba és dobhártyasértő hangerővel hallgattam egy random lejátszási listát miközben a plafont bámultam, ez kissé segített kizárni a gondolataimat. De természetesen hallottam amikor a lány megérkezett. Szorosan öszeszorított szemekkel és megfeszült állkapoccsal vártam amég távozik. Tisztában voltam azzal, hogy ezzel a húzásommal most egy mély sebet ejtettem az érzékeny lány lelkén. Gyűlöltem magamat ezért de ezt tartottam a helyes lépésnek. Miután a lány távozott Anna benézett a szobámba.

-Remélem elég nyomós indokod lesz amiért bántottad ezt a szegény lányt - mondta szomorú hangsúllyal - Nem láttad az arckifejezését amikor elment, biztos vagyok benne, hogy sírni fog ha hazaért esetleg már sír a kocsijában szóval ajánlom, hogy jó okod lenyen erre az egészre mert te is tudod, hogy sírás közben vezetni egyálltalán nem biztonságos és... - tette volna még hozzá amikor meghallottam Patric hangját a háttérből.

-Elég lesz, Anna, hagyd most ezt oké? - mondta a lánynak aki így csak elsétált majd csalódottan bevágta maga után a szobaajtójukat. Nem hibáztattam érte mert teljes mértékben igaza volt. 

-Ne haragudj ezért - szabatkozott Patric majd óvatosan behajtotta a szobaajtóm ezzel magamra hagyva a gondolataimmal. 

Furdalt a lelkiismeret de egyszerűen nem volt erőm, nem volt erőm bármit is tenni csak hagytam a dolgokat sodródni az árral. 

Esélyem van arra, hogy a műtét sikeresen alakuljon. De ott a másik véglet is, hogy semmi sem történik és örökre elveszítem a látásom. Hogy csalódott lennék-e? Őszintén fogalmam sincs. Leginkább csak a félelem tart vissza, és nem látásom visszakapásától, fajdalomtól vagy a végleges elvesztésől félek. Attól félek, hogy elvesztem Aprilt. Túlságosan is megszerettem azt a lányt. Jobban mint hittem és jobban mint ő valaha elhinné. Ő nem csak a barátnőm de a legjobb barátom és a másik felem is egyben. Ha őt elveszítem akkor én szinte halott vagyok, nem hiszem, hogy bárki más ki tudna újra egészíteni. Egyszerűen csak szeretem ezt a lányt. Szerelmes vagyok belé. Szeretem a nevetését, a bitonytalanságát, hogy mindenkin segíteni akar és hogy óriási szíve van. Nem ítélkezik és egy igazi művészlélek mit meg nem adnék azért, hogy elmehessek a galériába ahol dolgozik és láthassak mindent. Még azt is szeretem benne, hogy képtelen elhinni mennyire gyönyörű. Nem csak ő maga de a lelke is. Én akarok az lenni aki miatt elhiszi, hogy mennyi érték lakozik benne, én akarok az lenni aki bebizonyítja neki mennyire csolálatos is ő valójában. 

A fülemből egy hirtelen mozdulattal rántottam ki a fülhallgatót. 

Döntöttem. 

Már tudom mit fogok tenni. 

Másnap reggel az ágyamból kikószálódva mentem ki a konyhába majd egy gyors kávé után elmentem zuhanyozni mivel tegnap este addig gondolkodtam amég végül el nem aludtam így ez kimaradt. 

-Milyen korai ma valaki - szólalt meg Anna ezzel rám hozva a frászt amikor kijöttem a fürdőből - Ne haragudj nem akartalak megijeszteni. 

-Semmi gond, csak azt hittem még alszotok - válaszoltam figyelmen kívül hagyva az első megszólalását. Természetesen ő nem hagyta annyiban. 

-Hova ilyen sietősen? - kérdezte a lány. 

-Gondoltam teszek egy korai látogatást - válaszoltam szűkszavúan.