Szerelemben Vakságban

Mennyország

Adam

Dermesztő, hideg sötétség vett körül. Jeges ujjak szorították a torkomat és küzdöttem minden egyes levegővételért. Össze voltam zavarodva, nem tudtam hol vagyok, nem emlékeztem mi történt. Hiába próbáltam küzdeni a jeges kezek ellen - mert ugyan azt tudtam, hogy küzdenem kell csak azt nem tudtam pontosan, hogy miért - azok erősebbnek bizonyultak nálam és egy idő után engedtem nekik és hagytam, hogy elnyeljen a sötétség. 

Meleg érintést éreztem meg a kezemen majd ugyanaz a melegség végigsimított az arcomon. Ki akartam nyitni a szememet de túl gyengének éreztem magamat. Olyan ismerős volt az érintés, szinte biztos voltam benne, hogy egy kéz tartja az enyémet, jelezni akartam valamilyen módon, hogy érzékelem az érintést viszont ahhoz is túl gyenge voltam, hogy bármimet megmozdítsam, olyan érzés volt mintha a karjaim legalább egy tonnát nyomnának. 

Hirtelen ismerős mormogás csapta meg a fülemet. 

- Menj haza drága, pihend ki magad - szólal meg egy ismerős női hang.

- Jól vagyok - válaszolja egy vékony, gyengéd de határozottan megtört hang mire a sötétségben egy alak kezd el formálódni előttem. 

Ezek után ismét csend támad és a sötétség újra közeledik felém, hogy elragadjon amikor is hirtelen újabb beszélgetésfoszlány csapja meg a fülemet. 

- Egyszer még a sírba viszel - mondta a gyengéd hang majd nagyot sóhajtott - Tudod érdekes dolog történt velem a minap - folytatta majd egy meleg kéz cirógatni kezdte a karomat - Belefutottam Emilybe mialatt a műtét eredményeire vártunk - hallgatott el egy időre majd mintha azon gondolkozna vajon folytassa-e - Azt gondoltam ha valaha is találkozunk, féltékeny leszek majd, hogy őszinte legyek. Talán az aggodalom és idegesség miatt, esetleg a vőlegénye miatt, de egyáltalán nem éreztem magam féltékenynek. Mármint igen egy kissé talán megijesztett látva, hogy néz ő ki valójában és hogy nézek ki én, mivel szinte ég és föld vagyunk de bíztam benned, bíztam és bízok abban, hogy ugyanúgy szeretni fogsz amikor kinyitod a szemeid mint eddig. Az ígérted hamarosan látjuk egymást de annak már több mint két napja - fejezi be a mondat végét szinte suttogva. 

Pár pillanat múlva puha érintést érzek meg a homlokomon majd valami nedves landol az arcomon majd ezt követve egy kéz itatja azt fel. Ekkor hirtelen kezd összeállni a fejemben a kép. Emlékek árasztják el az agyamat arról, hogy mi történt velem az elmúlt napokban. 

- Olvastam a leveled - kezd bele a lány szipogva. 

April. 

Hirtelen mindenemmel azon vagyok, hogy bármi jelet küldjek a lánynak, jól vagyok. De a testem nem működik együtt velem csak élettelenül fekszem a kórházi ágyon. 

- Nem teheted meg azt, hogy most itthagysz, talán teljesen elmentek nekem otthonról, hiszen magamban beszélek, de Adam addig nem vagyok hajlandó elengedni a kezedet amíg a szemedbe nézve ki nem mondhatom a szavakat amik égetik a torkomat. Mert nem megyek sehová, félek de nem megyek sehova. Szükségem van arra, hogy szembenézhessek a saját félelmeimmel és te vagy az egyetlen aki ezen átsegíthet. De ahhoz fel kell ébredned Adam. 10 órája fel kellett volna ébredned. Tudom, hogy Dr. Hill szerint rendben vagy de szükségem van arra, hogy ezt te is megerősítsd - fejezi be a lány a mondandóját majd az oldalamra borul szipogva még mindig szorosan tartva a kezemet. Abban a pillanatban bármit megadnék, hogy végigsimíthassak a haján és megvigasztalhassam. 

Csak biztosítani akarom arról, hogy jól vagyok, hogy megnyugodhasson. Minden erőmet összeszedve próbálok bármilyen jelet adni a lánynak de a testem még mindig ólomsúlyúnak érződik.