Szerelemben Vakságban

Elveszett lélek

Adam

Egy hete, hogy újra látom az értelmét az életnek. Ez a lány visszahozott belém minden érzelmet amiről azt hittem már nem élhetem át őket újra, most, hogy itt van újra az életemben érzem csak igazán, hogy milyen életteltelinek lenni, felkelni úgy, hogy kicsattanjak az energiától. Másrészt ijesztő mennyire hamar megkedveltem. Olyan törékeny mégis élettelteli lány. 

A jó érzések mellett a kevésbé jókat is megtapasztaltam. Például, hogy milyen az amikor tudom, hogy nem fogom látni egy napig, minden egyes alkalommal amikor véget ért a gyűlés és neki még továbbra is bent kellett maradni vagy esetleg dolga akadt és nem láthattam az idő mintha ötszörösére lassult volna és az órák kínkeserves lassúsággal teltek. 

Lassan két hónapja, hogy belépett April az életembe és minden egyes nappal egyre boldogabbá tesz, mivel közeledik a szeptember így és nemsokára vége a jóidőnek Patric felvetette az ötletét annak, hogy menjünk el kempingezni a hétvégén. Így most éppen a szobámban ülünk Aprillel aki néha túlságosan is komolyan veszi a vakságomat. Szóval pontosabban én az ágyamon ülök amég a lány éppen összecsomagol mindent ami a hétvégére kellhet majd. 

-Ugye tudod, hogy én is képes vagyok összecsomagolni pár ruhát és betenni egy táskába őket? - kárdezem tőle miközben érzékelem, hogy sürög forog körülöttem. 

-Biztos vagyok benne - válaszolja rám hagyva a dolgot mint ahogy ezt már megszokhattam tőle, minden alkalommal amikor túlaggódóvá válik ezt csinálja, feveszi ezt a semmitmondó stílust és rámhagyja a dolgokat. Valami zavarja mióta megkérdeztem, hogy eljön-e velünk kempingezni. 

-És elmondod végre, hogy mi a baj? - tudakoltam óvatosan. 

-Baj? - kérdez vissza meglepődve - Nincs semmi baj - válaszolja ártatlan hangszínen majd érzékelem, hogy megáll a közelemben - Mire lehet még szükséged egy kempingezéshez? A legtöbb dolgot elraktam amit mondtál, hogy kelleni fog és persze... - kezdi el sorolni a dolgokat aggódó hangon mire elmosolyodom és a kezemet kinyújtva megkeresem a lányt majd magamhoz húzom. Ő viszont annyira bele van merülve az aggódásba, hogy megijed és egy halk sikítás kíséretében rámesik. 

-Ne haragudj, jól vagy? - tápászkodna fel miközben hangjában érződik egy kis rámület mintha összetörhetnék akármelyik pillanatban de én nem engedem elmenni mert szorosan átölelem majd hátradőlök az ágyon. 

-Hagyd abba az aggódást oké? - suttogom hangosan a füle mellett a kérdést majd egy puszit nyomok a füle mellé. 

-Ne haragudj, tudom, hogy néha túlzásba esem - motyogja a szavakat és közben érzem a lehelletét a nyakamon amitől kiráz a hideg. 

-Ne kérj bocsánatot, csak ne vigyázz rám ennyire oké? Én vagyok az akinek vigyáznia kell rád és nem fordítva.

-Miért mondod ezt? - kérdez vissza és felememli a fejét, hogy rám nézhessen.

-Lehet, hogy nem látok de a többi érzékszervem attól még tökéletesen működik. 

-És mit mondanak az érzékszerveid rólam? - kérdezi és hallom ahogy a játékosság visszaköltözik a hangjába amit annyira szeretek. 

-Azt, hogy borzasztóan törékeny vagy, mondd csak eszel te rendesen? - váltok át most én aggódó stílusra. 

-Persze, ne aggódj emiatt oké? Már mondtam, hogy születésem óta ilyen vékony vagyok, szinte biztos vagyok benne, hogy ha az utcán láttál volna meg engem a baleseted előtt még csak észre sem vettél volna, abban is biztos vagyok, hogy ha most látnál akkor teljesen már véleménnyel volnál rólam - dől vissza a mellkasomra miközben beszél. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ez a lány, hogyan láthatja magát ennyire másként, és a rossz értelemben. Hogy-hogy nem mondta még el neki senki sem, hogy mennyire különleges?