Valamit érzek... (JIKOOK)

19. FEJEZET: Van ez a Jungkook.../Bónusz/

Sziasztok! :) Szóval ez az a bónusz fejezet amiben Jimin elmondja az apjának, hogy mit is kezdett el érezni Jungkook iránt. Remélem tetszeni fog nektek! :) 

3 hónappal a nyaralás előtt: Jimin szemszöge: 

Szerintem én komolyan megőrültem. Miért csak Jungkookra tudok gondolni egész álló nap? 

A kanapén ülök és megint őt nézem amint egy bögre teát szürcsölget a földön ülve. Fura, hogy legszívesebben most is odamennék hozzá és átölelném. Majd megcsókolnám... 

Hülyeségekre gondolok! Ez sosem fog megtörténni! 

Megrázom a fejemet mire Jungkook rám emeli a tekintetét. A lakásban most csak mi vagyunk itthon, mert a többiek mind elmentek itthonról. 

-Min gondolkodsz?-Kérdezi miközben felkel a földről és leül mellém a kanapéra. 

-Hülyeségeken.-Válaszolom röviden bele sem nézve a szemeibe. Ha belenézek akkor mindig elveszek bennük. És ez rossz. 

-Mik azok a hülyeségek?-Néha azt kívánom, hogy bárcsak békén hagyna, és soha többet ne beszélne velem. 

Egy hete direkt összevesztem vele, hogy utáljon és ne keresse a társaságomat. De Jungkook-ot nem volt ilyen egyszerű lerázni. Már másnap megbeszélte velem a vitát végül pedig átölelt. Sosem volt haragtartó. 

-Nem akarod Te azt tudni. Megharagudnál rám nagyon is.-Szerintem sosem fogja megtudni az érzéseimet iránta. És ez így is van rendjén. 

-Hülyeségeket beszélsz, sosem tudnék rád megharagudni.-Feleli, majd megakarja fogni a kezemet, de én gyorsan elhúzom azt. 

-Indulnom kell a szüleimhez.-Jelentem ki még mielőtt kérdőre vonhatna, hogy miért nem engedem, hogy megfogja a kezemet. 

Megígértem a szüleimnek, hogy végre hazamegyek és tudnak velem beszélgetni. Igazából nem jut valami sok időm a családomra amit nagyon is sajnálok. De próbálkozok helyesen cselekedni. 

-Mikor érsz haza? Olyan unalmas lesz egyedül itthon!-Áll fel ő is miközben én az ajtó felé indulok.

-Pár óra múlva már itthon leszek. Addig nézz tévét vagy nyomkodd a telefonod.-Felelem rámosolyogva mikor a bejárati ajtóhoz érek.

Az ajtó melletti fogasról leveszem a kabátomat, amit magamra kapok majd gyorsan belebújok a cipőmbe is. 

-Jólvan, vigyázz magadra Jiminssi!-Mikor ezt mondja zavartan lehajtom a fejemet és egy szó nélkül kilépek a lakásból. 

Magamnak sem akarom bevallani, de imádom amikor így hív. Jó érzés, hogy ezt csak nekem szánja, ezzel csak engem szólít meg. Ettől úgy érzem különleges vagyok neki. 

____________________

Kér órán belül megérkezek a szüleim házához. Kopogok kettőt az ajtón mire szinte egy másodperc sem telik el és máris nyílik az ajtó. 

-Szervusz fiam!-Köszön apám, majd magához ránt egy hosszú ölelésre. Nem is tudom, hogy már hány hónapja láttam utoljára. 

-Szia apa!-Köszönök én is beljebb sétálva a házban. 

-Anyádnak sajnos pont most elkellett mennie egy fontos ügy miatt! Ne tudd elképzelni, hogy mennyire sajnálta, hogy nem lehet itt!-Eléggé elszomorodom amint ezt hallom, mert jó lett volna beszélni egy kicsit anyámmal is. 

-Semmi baj, majd máskor bepótoljuk.-Felelem miközben a tévé szobába sétálunk. 

Tulajdonképpen ez apám dolgozó szobája, de mivel a család folyton itt nézi a tévét elneveztük tévé szobának. 

-Na és mi újság?-Kérdezte mikor leültünk a kisebb asztalhoz ami a szobában volt, egymással szemben. 

-Minden rendben van...-Még én sem hiszem el amit mondok. Már, hogy is lenne minden rendben? Egyáltalán nem találom a helyemet a világban jelenleg... 

-Biztos ez?-Apámnak nem lehet hazudni, próbálkozhatsz, de úgyis meglátja rajtad, hogy titkolsz valamit.-A munkával van baj? 

-Nem, a munkával minden rendben van. Viszont mostanában össze vagyok zavarodva.-Lehajtom a fejemet és az "érdekes" földet kezdem el bámulni. 

-Akkor lány van a dologban? Fiam, nem szeretek találgatni, szeretném ha elmondanád bátran a gondjaidat az apádnak!-Felsóhajtva rá emelem a tekintetemet és bár félve, de belenézek a szemeibe. 

Tényleg tudni akarja? És mi lesz ha megtudja? 

-Nincs semmilyen lány sem. Csak van ez a Jungkook...-El sem hiszem, hogy kimertem mondani Jungkook nevét! 

-Jungkook a munkatársad ugye? Mi van vele?-Kérdezi értetlenül rám nézve, én pedig már alig bírom állni a tekintetét. 

-Nem is tudom, ő az egyetlen ember aki úgy igazán megtud nevettetni. Ő az egyetlen akinek amikor meglátom a mosolyát én is elmosolyodom, ha pedig sír...akkor én is sírok. Mert nem bírom nézni a fájdalmát. Ha nélküle kellene élnem biztos vagyok benne, hogy belehalnék. Nélküle nem is létezem.-Tényleg el mertem mondani ezt apámnak. El sem merem hinni, hogy mit tettem most.-Azt hiszem, hogy szeretem...-Teszem még hozzá suttogva. Előszőr azt hiszem, hogy meg sem hallotta, de a tekintetéből nagyon is látszik, hogy mindent hallott. És ez a tekintet nem boldog. 

Jó pár másodpercig csöndben ülünk egymással szemben míg végre meg nem szólal: 

-De hát ő fiú. És te is az vagy. Mit gondolsz, mi lesz ebből? Milyen fényt vet ez a családunkra? Ha anyád ezt megtudná rögtön infarktust kapna!-Nem is számítottam más reakcióra, szóval nem vagyok meglepődve. 

De persze rosszul esnek a szavai. Kinek nem esnének rosszul? 

-Semmit sem gondolok mert nem lesz belőle semmi sem apa. Csak gondoltam tudok veled beszélni róla...-Milyen hülye is voltam! 

Egyáltalán miből gondoltam egy picit is azt, hogy megfogja érteni? Ezt senki soha nem fogja megérteni. Főleg nem Jungkook... És éppen ezért sohasem fogja megtudni. 

-Erről? Arról, hogy te egy másik fiúval akarsz együtt lenni? Ez számomra teljesen felfoghatatlan!-Emelte fel a hangját miközben dühösen felállt a székről és az ajtóhoz sétált.-Most pedig menj el, és addig vissza se gyere ebbe a házba még ilyesmikre gondolsz. Nagyot csalódtam benned.-Ez az a mondatot amit sosem akartam az apám szájából hallani. Nagyot csalódtam benned.  

Felállok a székről majd kiballagok az ajtón és a bejárathoz sétálok. Még vissza akarok nézni apámra, de már nincs hozzá erőm. Nem vagyok képes belenézni a szemeibe ezek után. Szégyellem magamat. 

Mikor kilépek a házból észreveszem, hogy szakad az eső a taxim pedig nem várt meg a ház előtt ahogy ígérte. Nagyon jó... 

Mivel semmi kedvem sincsen várni itt egy másik taxira ezért elindulok a szakadó esőben jobbra a kávézó felé ami az utca végében van. 

Nem akarok most így hazamenni Jungkook-hoz, mert akkor elkezd kérdezgetni és én úgysem mondhatom el az igazat. Neki pedig nem szeretek hazudni. 

Amint megyek előre és esnek rá az arcomra az esőcseppek, szinte észre sem veszem, hogy velük együtt a könnyeim is folynak lefelé megállíthatatlanul. 

Vajon valaha vége lesz ennek? Képes leszek elfelejteni Jungkook-ot? 

Mindenképpen írjátok meg kommentben, hogy milyen lett illetve ha tetszett ne felejtsetek el Vote-olni sem! :) A következő fejezet örömünkre vagy bánatunkra már az epilógus lesz, vagyis sajnos az utolsó fejezet. De nem lesz rövid és előre remélem, hogy az is elnyeri a tetszéseteket! További szép napot minden kedves ólvasómnak! :)