LikeU

8. Fejezet - Junwo szemszöge

  Nem tudtam kiverni ezt az idegesítő dallamot a fejemből. Úgy egy órája jó alapnak tűnt, így hát beosontam a fürdőszobába, hogy ne zavarjam az alvókat, és feldúdoltam a telefonomon lévő diktafonra, hogy ha zeneírásnál kéne. De most, hogy már egy ideje elmúlt éjfél, és még mindig nem hagy pihenni, egy kicsit idegesítő. Már mindenki aludt, én pedig fáradtan, de álmatlanul forgolódtam az ágyamban, és az az idegesítő dallam járt a fejemben. Az egyetlen módja az volt, hogy megszabaduljak ettől, ha kiírom magamból. Így hát magamra kaptam egy pólót, és a laptopom társaságában kiosontam a szobából. Nem akartam villanyt kapcsolni a folyosón sem, nehogy valaki észre vegyen. Lecsoszogtam a lépcsőn, de alig értem a közepére, mikor feltűnt, hogy a konyhában valaki égve felejtette a villanyt.
  Naivan, mit sem sejtve benyitottam, és meglepetten tapasztaltam, hogy nem csak én nem tudok aludni.
-Hát te meg mi az ördögöt keresel itt? – kérdeztem unottan, majd a homlokomra csaptam a tenyeremet.
-Szép jó estét, Oppa. – szólt azon az irritáló hangján. – Kérsz teát? – Megemelte a kezében tartott búzakék bögrét, és beleivott.
-Nem. – feleltem szűken.
-Biztos nem? Epres. – jelentette ki.
-Biztos. Mit csinálsz itt?
-Hát, gondoltam így hajnali fél egy tájékán lejövök a konyhába homokvárat építeni. Miért, minek látszik? – lecsukta laptopját.
-Komolyan kérdeztem, Melody. Minek jöttél le?
-Dalszöveget írok. És te? – fújtattam egyet, majd letettem vele szembe a gépemet, és felnyitottam.
-Nos, én is. Nem tudok aludni egy ideje, mert egy dallam jár a fejemben. Szóval... Gondolom veled is volt már ilyen. – dörmögtem halkan. Meglepően mély volt a hangom, még számomra is, ami valljuk be, érthető volt, mert most ébredtem fel.
-Persze. – mondta. – Nem azért vagyok itt, mert nincs kedvem aludni. – Bólintottam, majd leírtam a gondolataimat, hogy rendszerezni tudjam őket a szöveghez, hirtelen rápillantott a gépére, és az enyém mellé tolta, és ő is mellém csúszott. Értetlenül felnéztem a laptopomból, ő pedig csak mosolygott, mintha egy fogkrémreklámból szabadult
volna. – Érdekel a dallam. – jelentette ki.
-Azt várod, hogy megmutassam?
-Junwo, nem repdesek az örömtől, de munkatársak vagyunk. Együtt fogjuk a dalokat írni. Szóval.. Próbáljunk meg együttműködni.. – Pár másodpercig csak bámultam a reményteljes arcát, majd szemeimet forgatva lejátszottam neki a dallamot a mobilomról. – Fáj, hogy ezt kell mondanom... – szólt. – De nem rossz. Tetszik...
-Kösz. – Elmosolyodtam, de még mielőtt észre vette volna letöröltem az arcomról. Kétszer gyorsan átdúdolta a dallamot, majd valamit feljegyzett. – Mi az?
-Csak.. Pár szó, amit előidézett belőlem a dallam. Őszintén elég nyári hangulatom lett tőle. Olyan szavakat írtam fel, mint tenger, naplemente, tánc.
-Mi? Nekem... Nekem elég szomorú dolgokat idézett elő! – kaptam fel a fejem, majd kissé megemeltem a hangom. Persze, megint menne a saját feje után, és bele szólna az én dalomba. Még mit nem!
-Shh, Oppa, higgadj le! – pisszegett. – A többiek aludni akarnak! Mit szólnál, ha... Ötvöznénk ezt a két érzést?
-Ezt hogy érted?
-Hát... Neked szomorú dolgokat idézett elő a dallam, én viszont egy vidám, nyári élményt kaptam tőle. Írhatnánk egy olyan dalt, aminek nyári hangulata van, de igazából szomorú dologról szól. Például a kényszeres elfogadás... Egy szerelmi helyzetről, vagy valami hasonló. Értesz, ugye?
-Például... Táncolunk a naplementében, de egyedül? - motyogtam.
-Elég sarkított felfogás, de ja... Valami ilyesmire gondoltam. – értetlenül bámultam rá. Ezt nem gondolhatja komolyan...
-Ennél furább ötletet még sosem hallottam. – meglepetten felvonta a szemöldökét, szája pedig lekonyult. Szemei feltűnően kerülni kezdték az enyémeket, keresve pillantott laptopjára, egy újabb megoldásért. Csalódott volt. – Fura... De igazság szerint nem rossz. Nem megszokott, és nem akarok egy újabb sorozatgyártott banda tagja lenni. Legyünk egyéniek... – Újra rámemelte tekintetét, de most már elégedetten csillogott. Gyerekes mosoly ült arcán, láttam, hogy boldog.
-Szóval mire a többi szövegíró beleszólhatna, nekünk lesz egy alapkoncepciónk?
-Attól függ... Mióta vagy fent? – A háta mögött lévő faliórára pillantott.
-Öhm... Fél órája.. Azt hiszem...
-És meddig akarsz fent maradni? – titokzatosan felvontam a szemöldökömet, csak hogy átmegy-e neki az efféle utalás.
-Amíg nem leszek annyira álmos, hogy elalszom az asztalon....-felelte hasonló arckifejezéssel.
-Akkor talán esélyük sem lesz beleszólni a dalszövegbe...-mindketten csendben maradtunk, és egymás reakcióját fürkésztük.
-Biztos nem akarsz teát inni? – mutatott a mikró mellett álló teafőzőre. – Mert rettentő savanyú lett, és nem akarom reggelre meghagyni...
-Mázlid, hogy én úgy iszom a teát, Fóka lány.
-Nem tudod elrontani a kedvemet. Köszönöm, Junwo oppa!
    Melody nem hazudott. Hajnali 6 körül, mikor valamiért felébredtem tényleg a Laptopján feküdt, az orrával egy ideje nyomva tartotta a V betűt, ami már 4 oldalt teleírt egy üres dokumentumban. Óvatosan meglöködtem a vállát, mire felkapta a fejét.
-Ébren vagyok! – motyogta, majd kezeit a billentyűzetre tette, és elkezdte kitörölgetni a V betűket. – Ez én voltam? Jézus..
-Melody.. Hat óra. Szerintem vissza kéne mennünk a szobánkba. Biztosan te sem akarod, hogy itt találjanak minket. – Rám emelte álmos szemeit, majd alaposan végiggondolta a szavaimat.
-Naná, hogy nem. – lecsapta a laptopját, és gyorsan felpattant, majd elindult a lépcső felé, de még óvatosan visszafordult.
-Junwo... – szólt meglepően óvatosan. – Örülök, hogy együtt tudtunk működni, és írtunk egy rohadt jó dalt.
-Csak egy felet, Melody... De én is. – bólogattam.
-De attól még utállak. – mosolyodott el, és kacsintott egyet.
-Én sokkal jobban. –Felment az emeletre, én pedig megittam az utolsó bögre teát, és én is felosontam.

-Miért én? – hallottam Kyung kissé riadt, suttogó hangját. Kinyitottam a szememet.
-Jó, akkor majd én felébresztem. Nem lehet olyan veszélyes a srác, Shiwo csak meg akart minket ijeszteni.
-Shiwo Oppa, Melody. – szóltam, és a fejemre húztam a takarómat. – Hagyjatok aludni.
-Ébresztő, Junwo Oppa, a pocakodra süt a napocska! – változtatta el hangját még irritálóbbra. Pedig azt hittem ez már lehetetlen. Alig hallhatóan beosont az ágyam mellé, mint egy macska, aki éppen zsákmányát próbálja becserkészni. – Junwo oppa... – Nyávogta ismét. – Ne akard, hogy a nyakba öntsek egy vödör vizet, kérlek!
-Ha megpróbálod, véged.- löktem le a takarót, és ravaszul csillogó szemeibe néztem. Haja hanyagul volt copfba fogva, egy-két laza tincs csokoládé barna keretbe zárta kerek arcát. Egy fekete rövidnadrágot viselt, és egy babarózsaszín bő pulcsit. Arcán ugyan az a gúnyos mosoly ült, mint mindig.
-Ugyan már. – tért vissza eredeti hangszínére. Tévedtem, ez sokkal de sokkal irritálóbb. – Minek próbálnám? Elsőre menni fog.
-Kyung, mennyi az idő? – kérdeztem, de továbbra is Melody oktalanul önelégült fejét bámultam.
-Öhm... Dél lesz, Hyung. Jönnöd kéne ebédelni, mert utána megyünk a megbeszélésre.
-Mi, már ennyi az idő? – ültem fel hirtelen.
-Jó reggelt, Csipkerózsika! Szerinted poénból ébresztettünk fel?
-Rendben. Felöltözök, és megyek is. De örülnék, ha kifáradnátok.
-Oh, ne aggódj, nem akarok maradni. – Gyorsan kiment Kyung mellé. – Siess. – tette hozzá, majd becsukták az ajtót.
Hamar magamra kaptam egy fekete farmert és egy fehér pólót, és lesiettem az ebédlőbe. Már mindenki ott ült. Melody és Seongah a gáztűzhely körül forgolódtak, Kyung segített megteríteni Sunhwa-nak, Shiwo pedig éppen befejezte telefonhívásának lebonyolítását.
-Jó reggelt! – köszönt mosolyogva, mikor meglátott. – Sajnos lemaradtál a kávéról, de nem akartunk felkelteni, csak ha nagyon muszáj. – Megragadta a pulton álló tálcát, amin poharak voltak lefordítva, és egy kancsónyi narancslevet.
-Semmi gond, elég teát ittam az este. – feleltem meggondolatlanul, majd átvettem a tálcát.
-Miért voltatok fent olyan sokáig? – kérdezte Seongah.
-Mi? – kaptuk fel a fejünket egyszerre Melodyval, majd lopva egymásra pillantottunk.
-Hallottam, amikor lementél. – folytatta. – Akkor Melody már nem volt az ágyában, aztán jóval később felébredtem, amikor feljött, és utána téged is hallottalak.
-Öhm... – kezdte Melody, és egyik kilógó hajtincsét füle mögé tűrte. -Mivel nem hagytátok, hogy piszkáljuk egymást reggel...ezért...kénytelenek voltunk este.
-Tényleg, Mel? Ennél jobb magyarázatra nem futott a zseniális elmédből? – fordultam felé, majd sóhajtva Seongahra néztem. – Nem, természetesen nem így volt. Nem tudtam aludni, mert.. –megvontam a vállamat. – Megszállt az ihlet, vagy nem tudom... Szóval lejöttem dalt írni, és.. Melodynak előbb eszébe jutott.
-Ezért együtt írtunk dalt, ha már egyszer úgy is össze kell dolgoznunk a későbbiekben. – folytatta
-Igen. – Pár másodpercig síri csend támadt a konyhában. Csak az olaj sercegését lehetett hallani, amiben Seongah sütötte a húst.
-Szóval... Összedolgoztatok, és megírtátok a LikeU első dalát?
-Csak a felét.. – szóltunk szinte egyszerre.
-Meghallgathatjuk? – kérdezte Shiwo. – kérdőn Melodyra pillantottam, hátha le tudom olvasni az arcáról a véleményét. Lehetetlen volt, a csaj egy útvesztő.
-Még inkább ne... – mondtam. – Majd ha... Kiforrottabb lesz.
-Igen. – helyeselt Mel.
-Srácok, biztos, hogy minden oké? – vonta fel a szemöldökét Sunhwa, és leült Kyung mellé. - Csak mert, hirtelen nagy lett a szeretet kettőtök között..
-Fúj, nem. – rázta meg a fejét Melody. – Csak... – Rám nézett.
-Egyetértünk valamiben. – fejeztem be a mondatát. – Kivételesen... – tettem hozzá, mielőtt még bárki beleképzelt volna valamit. A már kínos csend Kyungnak hála ért véget.
-Szerintem együnk. – mondta. Mindenki egyetértően bólogatott. Shiwo letette a narancslevet középre, én pedig mindegyik teríték mellé tettem egy-egy poharat. Utána már nem nagyon szólaltam meg.
   De Melody sem.