LikeU

15. Fejezet - Melody szemszöge

Hűvös volt. Azt hinné az ember, hogy július közepén nincs szüksége pulóverre, sem arra, hogy bekapcsolja az ablaktörlőt a kocsin. Mégis, ma egész nap őszi időjárás volt. Én mondjuk nem bántam, de Junwo a szokásosnál is unottabb és mogorvább volt, mint ahogy azt már kezdtem megszokni.
Bedobtam magam a kocsiba a sofőr ülés mellé, és karba fontam a kezem. Nem volt okom duzzogni, egyszerűen csak fáztam a piros, bő pulóverem ellenére is. Pár másodperc múlva Junwo is megérkezett kezében egy laptoptáskával. Beült mellém, és beindította a motort.
-Szép időnk van, nem? – kérdeztem mosolyogva. Unottan rám nézett. Odakint erősen zuhogott az eső, az ég elrettentően dörgött, néha-néha villámok cikáztak fejünk felett.
-Csodás. – felelte halkan. – Ha holnapig így esik, akkor kezdhetünk bárkát építeni. – aprót nevettem. A kocsi kigördült a bejáróról, én pedig hangsúlyosan becsatoltam az övemet.
-Megtennéd, hogy óvatosabban vezetsz, mint ahogy szoktál?-kérdeztem utána.
-Persze. – mosolyodott el, és óvatosan a gázra lépett, amitől az autó valósággal rándult egyet.
-Junwo! – kiáltottam. Miért is ültem én előre, mellé, amikor a kocsi másik felében is bőven akadt volna hely számomra?- Hagyd abba! – erősen megszorítottam az övemet.
-Okés, ne aggódj. – mondta lágyabb hangon arcán ugyan azzal az álnok, kacér vigyorral, majd ismét a gázra lépett. Alaposan felgyorsultunk.
-Junwo, kérlek, ne! – kiáltottam, és az arcom elé tettem a kezemet.
-Melody, ne aggódj. – hasonló gyorsasággal vett be egy kanyart. A szememet össze szorítottam, és eltakartam a kezemmel. A szívem hevesen zakatolt a mellkasomban. Legszívesebben elkaptam volna tőle a kormányt, hogy vége legyen a száguldozásának, de nem mertem mozdulni.
-Junwo, kérlek, hagyd abba! – kiáltottam, mire ő hirtelen lassítani kezdett.
-Komolyan, Mel? Ne legyél már ennyire...
-Kérlek! – kaptam el a kezemet arcom elől, és egyenesen rá néztem. Döbbenten leparkolt az út szélén, és az elakadás jelzőre nyomott, hogy ne zavarjuk a forgalmat.
-Oké. Lehiggadnál?- kérdezte. Mély levegőket vettem. –Nyugodj meg, jó? A kocsi áll. Nem lesz... baj. – bólogattam, és a fekete ülésbe nyomtam magamat. –Nem tudtam, hogy ennyire nem bírod... Én.. Csak szórakoztam.. Ne haragudj, sajnálom.. – Nem nézett rám, lesütötte a szemeit.
-Jól vagyok... – ráztam meg a fejemet. – Nincs gond..
-Biztos? Tiszta fehér vagy, Mel.
-Persze, én csak... Nem igazán bírom... a száguldozást, vagy ilyenek...
-Miért? – kérdezte halkan.
-Hm?
-Van... valami különösebb oka?
-Igen... de... Az.. mindegy.
-Nem, Mel... Mondd..
-Junwo, Most igazán nem akarlak megbántani, de tényleg semmi közöd hozzá... Nem... Nem szeretnék róla beszélni...
-Rendben. – bólogatott óvatosan, majd ismét az elakadás jelzőre bökött, és elindult. – Nem megyek gyorsan.
-Köszi. – mondtam őszintén. Nem hazudott. Junwo tényleg figyelmesen és biztonságosan vezetett.

Az aznapi megbeszélés sokkal tovább tartott, mint az előző. Junwo és én is felolvastuk a saját dalunkat, és ők is megmutatták, mire jutottak eddig.
-Nos, srácok, a mai napunk témája főleg az lenne, hogy a közös számunkon dolgoznánk. Örülök, hogy ilyen szépen haladtatok a saját feladatotokkal. – szólt Sungi, és egy mosoly jelent meg arcán. Álmosnak tűnt. Szemei alatt apró táskák rontották alapvetően szép arcát, bágyadtan pislogott szavai után. – Mivel több, mint valószínű, hogy ez lesz az egyik dal, amivel színpadra léptek, ezért ennek lehetne bulis hangulata. Jó hangulatnak kell lennie egy fellépésnek, nem igaz? – csak bólogattunk. Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek feltűnt fáradtsága.-Ötletek?
-Mivel ez még a debütálásunkhoz kapcsolódik, - kezdte Junwo. – Ez is nagyban szerepet játszik, hogy későbbiekben milyen képet fognak rólunk alkotni. Azt mondanám, hogy ne kifejezetten a bulizásról szóljon, hanem... Hogy...
-Élvezzük az életet.. – nevettem komolytalanul.
-Ja... Ezt akartam mondani, csak igyekeztem máshogy megfogalmazni. De mindegy. – legyintett.
-Támogatom. Tetszik az ötlet. – szólt Eunbi, és a füle mögé tűrte hosszú haját, ami kerek arcát keretezte. Felfirkantott valamit jegyzetfüzetébe. – Egy ilyen dalhoz lehet valami igazán ütős alapot készíteni. – mosolygott vidáman.
-Nekem nem igazán. – Vonta meg vállát keserű képpel Dongjun. –Már ne is haragudjatok, de elég lerágott csontnak tűnik. Több ezer dal született már ilyen vagy ehhez hasonló témában. Természetesen meg lehetne úgy csinálni, hogy az tényleg jó legyen, de nem tudom megéri-e. Kereshetnénk valami egyedibbet is.
-Azt hiszem, Dongjunnak igaza van. – szólalt meg Mike is, Junwo arca pedig egyre türelmetlenebb lett. Alig várja, hogy szót kapjon. – Ez tényleg nem egy olyan koncepció, mint amit Junwo és Mel ötlött ki. Viszont ha belegondolunk, hogy miért szól annyi dal egyszerű gondolatokról... Például egy szerelmi csalódás... Mert azt minden ember átéli, és átérzi. Azok is megértik, hogy miről beszélünk, akik nem foglalkoznak olyan komolyan a zenével, mint mondjuk te, Junwo. Mert megélték. Az ilyen bulizós számoknak is azért van nagyobb keresete, mert az emberek szeretik jól érezni magukat, és amellett, hogy szívesen hallgatnak egy zenét fontosabb, tartalmasabb témákról, mint az önbizalomhiány vagy a kitartás fontossága, azért pihenni is szeretnek egy-egy egyszerűbb számmal. Én támogatnám Junwo ötletét, egy egyszerűbb koncepciójú zenét is meg lehet ütősre csinálni.
-Rendben.. Én is benne vagyok. – bólogatott Sungi. – Ne haragudjatok, én most elmegyek. Előbbre hozattam egy tájékoztatót, mert hamarabb haza kell érnem. Ti nyugodtan folytassátok. Szerdán találkozunk legközelebb, sok sikert, skacok! – mosolygott, majd felkapta a táskáját, és még mielőtt akármit is felelhettünk volna, elviharzott.
-Mindig elrohan? – kérdezte Junwo.
-Általában nem tart addig egy megbeszélés sem, mint azt mondja. – felelt Eunbi, és kopogtatni kezdte tollát a papíron.-De ez csak az utóbbi időben alakult ki.
-Miért? – kérdeztem, ők pedig egymásra néztek.
-Ez... Ezt talán nem kéne elmondanunk... – felelt óvatosan Mike. – Sungi magánéletéről van szó, és... Hát..
-Megkért, hogy hallgassunk róla. – Bólintott Dongjun. – Dolgozunk is, vagy csak Sungi problémáiról fogunk beszélni?-Mind elhallgattunk, és elővettünk a jegyzeteinket, hogy ötletelhessünk.

A kocsihoz sétáltunk. Junwo sem beszélt sokat, és valahogy nekem sem jöttek a számra a szavak. Álmos voltam már, pedig nem csináltam semmi megterhelőt.
-Csak... Csak engem zavart Dongjun? – kérdezte, és a kocsikulccsal kezdett babrálni.
-Az a bajod, hogy nem értett veled egyet. De nem. Engem is egy kicsit.
-Nem ez a baj. Hanem... Mogorvának tűnik, és magasan hordja az orrát.
-Nem ő az egyetlen. – vontam meg a vállamat. Éreztem ahogy rám pillant, de nem tettem semmit.
-Melody! – hallottam Mike hangját.
-Ah... – sóhajtott Junwo, majd beszállt a kocsiba, és jó erősen becsapta.
-Szia Mike. Otthagytunk valamit?
-Öhm, nem... – mosolygott, és megállt előttem. Egy halványkék pulóvert viselt, karján fekete óra volt. –Csak azt akartam kérdezni, hogy nem érsz-e rá hétvégén. Tudom, elég elfoglaltak vagytok, de talán... Találkozhatnánk. Azt hiszem jót tenne a munkánknak, ha kicsit megismerkednénk. Nem igaz? - elmosolyodott, és zavartan a tarkójához emelte bal kezét.
-De! Dehogynem.. – feleltem barátságosan. – Hétvégén ráérünk Junwoval délután.
-J..Junwoval?
-Persze, elvégre ő is a dalszerző csapat tagja. A többiek nem jönnek? – pár másodpercig értetlenül bámult.
-Öhm, velük még nem beszéltem erről. Hozzátok kell igazodnunk... De biztos szívesen jönnek.
-Ez remek ötlet.
-Megkaphatom a számodat esetleg? – kérdezte, mire elvigyorodtam.
-Persze. – a kezembe nyomta saját mobilját, hogy beírhassam a számomat.
-Köszi.. Akkor, majd hívlak... Szép estét nektek. – mosolygott, és visszaindult az épületbe, én pedig beültem Junwo mellé.
-Mit akart? –kérdezte unottan.
-A számomat. – feleltem, és megvontam a vállamat. Nevetett.
-Miért?
-Mert találkozni akar velem hétvégén. De még nem ismerem annyira, szóval azt javasoltam, menjünk mindannyian, hogy jobban megismerkedjünk. Hétvégén együtt ebédelünk.
-Természetesen. Máshoz sincs kedvem, mint veled, az idegesítő Mike-al, és a nagyképű Dongjunnal ebédelni. Sungi valószínűleg előbb elrohan, Eunbi pedig... Vele talán tudok majd beszélgetni.
-Te mindig mindenkit megítélsz egy-két találkozás után?
-Nem. Rád elég volt rád nézni.
-Ne legyél már ilyen! Biztos jól fogunk szórakozni.
-Én nem megyek sehová.
-Junwo kérlek! Egyetlen egyszer kell eljönnöd. Ennyi az egész.
-Nem.
-Főzök neked teát egy hétig amikor akarsz, csak gyere!
-A-aa. – rázta meg a fejét, és beindította a motort.
-Nem piszkállak... Egy hétig...
-Nem bírod ki addig, és amúgy sem érdekel, ha megpróbálsz piszkálni.
-Tudod mit? Akkor ne gyere. Én jól fogom velük érezni magamat, ha te ebből nem kérsz, akkor ücsörögj otthon.
-Rendben, így lesz. – kigurult a parkolóból. Pár hosszas másodpercig elgondolkodtam. Ezer és egy gondolat cikázott a fejemben erről a délutánról. Olyan gyorsan elrepült, hogy szinte csak a fontosabb mozzanatai maradtak meg. Alig sikerült bármire is koncentrálnom. Olyan volt ez a délután, mint egy összecsapott fogalmazás. A lényeg benne volt... De a keret.. Alig. A morfondírozásomból egy apróbb fékezés zökkentett ki, mire halkan, óvatosan megszólaltam.
-Junwo...?
-Mi az?
-Kérlek... vezess óvatosan...
-Jó.. – felelt unottan.