LikeU

6. Fejezet-Junwo Szemszöge

Felemeltem a kis kosarat a tisztítószerekkel, és leraktam a konyhában a pultra.
-Junwo oppa! Meg van, amit keresel! – hallottam Melody hangját.
-Az jó, mert én találtam tisztítószert a mosdóban! – kiáltottam fel. Egy hatalmas koppanást hallottam, és megpillantottam Melodyt a földön. – Jézusom! – szörnyülködtem, és odakocogtam mellé. – Mondjuk, ez is egy módja a lépcsőzésnek.. – nevettem, mire rám emelte smaragdzöld szemeit. Láttam bennük a tüzet, amiben szíve szerint porrá égetne. – Ne haragudj. – erőszakoltam ki magamból a két nehéz szót, majd kinyújtottam a kezemet. Pár másodpercig hezitált, de megragadta a karomat, és felhúztam. Nagy nehezen megállt egyik lábán. –Jól vagy?
-Igen.. Köszi.. – kisöpörte arcából a haját, és elengedte a karomat. –Csak megbotlottam.
-Nem érdekel, csak jó fej akartam lenni. – vontam meg a vállamat.
-Ne aggódj, nem mondom el Shiwo-nak. – mosolygott. Odaléptem a lépcső mellé vetődött seprűhöz, felmosóvödörhöz, és felmosóhoz, majd felállítottam őket, nekitámasztva a korlátnak.
-Izé.. Tudsz járni, meg ilyenek? – nevetett és bólogatott.
-Még sosem éltél együtt olyan emberrel, aki képes a tükör sima úton is elesni, mert erősebben fúj a szél?
-Nem, nem volt hozzá szerencsém. – megmozgatta jobb bokáját, majd két nagy roppanás után felsóhajtott.
-Na. Mivel kezdjünk? – kérdezte, idegesítően mosolyogva.
-Nem tudom. Gondolom a söpréssel.
-Oké. Te söpörd fel a nappalit, én addig megcsinálom a felmosóvizet, aztán amíg te söpröd a lépcsős folyosót én felmosom a nappalit, aztán te mész tovább a konyhára, és...-pár hosszú másodpercig csendben bámultam az arcát.-Kérlek, mondd, hogy felfogtad...
-Persze...Világos. – felkaptam a kék nyelű seprűt, és bebattyogtam a nappaliba. Halvány vajszínű falak, négerbarna bútorok, és szürke kiegészítők. Bár gyönyörű volt a ház, azért nem használt túl sok színt. Elkezdtem söpörni. Vagyis, valami olyasmit. Csak most tűnt fel, hogy életemben nem fogtam még seprűt, soha.
-És, mióta írsz dalokat? – hallottam Melodyt, bár nehezen kivehetőek voltak szavai, a csobogó víz elnyomta hangját.
-Komolyan érdekel, vagy csak próbálsz beszélgetni, mert Shiwo megkért?
-Főleg az utóbbi. Na és persze, ha már össze leszünk zárva, akkor érdekel, hogy ki vagy.
-Tizenkettő voltam, amikor az elsőt megírtam. – Elzárta a vizet. –Szörnyű volt. – suttogtam.
-Az enyém is. – szólt az ajtóból. – Az első pár. Aztán egyre jobbak lettek, de nem mutattam meg senkinek. Bár én 14 voltam.
-Én sem mutattam meg másoknak... Csak Shiwonak. Ő énekelt, én pedig rappeltem, annak ellenére, hogy hosszú ideig sokkal jobb volt, mint én. Táncokat csináltunk a zenéimre, de nem látta senki őket. Csak gyakorlásképpen.
-Én apának mutattam meg őket. Irodalom tanár volt, és mindig elmondta az őszinte véleményét. Mindegy volt, mit csináltam, az összesben talált valami hibát. Egy ideig azért dolgoztam, hogy azt mondja rá: Ez jó lett....Hogy ne találjon benne semmi kivetni valót. Nem akartam, hogy elájuljon tőle, és azt sem hogy hazudjon. Azt akartam, hogy írjak egy olyan szöveget, ami egyszerűen jó az ő szemében... Nem isteni, és nem "jó, de..." Csak... Jó.. – Hátrasimította haját, és mély levegőt vett. Lehajtotta fejét, hogy elkerülje a tekintetemet. Észre sem vettem, hogy miközben beszélt, milyen közel jött. Alig fél méter választott el tőle. – A mai napig nem sikerült.
-Hát akkor írjunk egyet. – szóltam, és óvatosan a vállára tettem a kezem, majd 0,1 másodperc alatt le is vettem.
-Mi? – emelte fel a fejét. Szemei halványan pirosak voltak, könnyeit próbálta visszafogni.
-Ha már együtt kell dolgoznunk, akkor írjunk egy olyan dalszöveget, amiben apukád nem talál hibát. Rendben?
-Rendben! – bólogatott, mire elmosolyodtam. Annyira örült ennek a pár mondatnak, mint egy kisgyerek a hősének. Egy óvatos pillantást vetett a számra, majd gondolkodóan bámulni kezdte. – Neked van gödröcskéd? – kérdezte kerek szemekkel.
-He'?
-Gödröcskéd... Van két gödör a szád sarkában, mikor mosolyogsz... – felém nyújtotta kezét, én pedig ellöktem magamtól.
-Biztos.. Ne nyúlkálj! –harsányan kacagott– Most mi van?
-Aranyos vagy, amikor mosolyogsz. A két kis gödröcskével a szád szélén, és a pici kis orroddal! Nye-nye-nye! -hangját elvékonyította, kezével apró mozdulatokat tett az arcom felé.
-Befejeznéd?
-Ezért nem mosolyogsz soha. Mert akkor nem vagy olyan rosszfiús és macsó. Igaz?
-Nem, Melody. Csak a te közeledben egyszerűen nem volt okom mosolyogni. – visszafordultam a seprűhöz, és folytattam a munkát.
-Jól van na, Bocs. Nem sértésnek szántam csak... – elhallgatott, és az egekig vont szemöldökkel tanulmányozni kezdte a mozdulataimat.– Te.. te mit csinálsz?
-Söprök. – feleltem nemes egyszerűséggel.
-Nem, Junwo, te szerencsétlenkedsz. – felé fordultam, mire elkerekedtek a szemei. – Mármint... Mondanám ezt, ha meg akarnálak sérteni, de nincs így szóval...
-Mi a bajod a söprésemmel?
-Hát.. Hát.. Nem tudom, csak.. Valahogy rosszul fogod. Junwo, hogy tudsz rosszul fogni egy seprűt?
-Nem tudom, csak... Akkor hogy kéne fogni?
-Hát, fordítva... Mármint, ne magad előt told a koszt, hanem húzd. – értetlenül néztem rá. – Ahj, add ide! – kikapta a kezemből, és elkezdett söprögetni. – Most már érted?
-Persze... Köszi...
-Semmiség. – nevetett.
-Ne vedd sértésnek, de mindegyik boszorkány így ért a seprűkhöz, mint te? – még a mondandóm vége előtt vállba bokszolt, és lebiggyesztette száját. – Ne haragudj, kihagyhatatlan volt. – kacagtam halkan.
-Utállak, Junwo Oppa. – mondta vékony hangon, gúnyos mosollyal az arcán. Egy hirtelen mozdulattal felé fordultam, és egyenesen az arcába mondtam.
-Én is téged, Melody.
-Jun-Wo in your area! – énekelte nevetve, majd kilökte az arcomat a sajátjából. -Inkább igyekezz, hogy én is tehessem a dolgomat!
-Addig fejezd be a parancsolgatást, amíg be tudod. Nem vagy a főnököm.
-Te sem az enyém!
-De idősebb vagyok, Maknae. - Az utolsó szót erősen megnyomtam, csak hogy biztosan átmenjen neki, amiről beszélek.
-Nem sokkal.
-Ez nem számít. Ha már Oppának hívsz, tegyél is úgy, mintha tisztelnél. Vagy ne hívj így. - Arca a másodperc tört része alatt elvörösödött, én pedig ha akartam volna sem tudtam volna palástolni az elégedett mosolyomat. -Én így is-úgy is boldog leszek.
-Seperj. - mondta dühösen, és kivágtatott a nappaliból. Rendkívül boldog voltam, csak mert elhallgatott.
Olyan két óra alatt végeztünk a nappalival, és a két folyosóval. A konyhát hagytuk utoljára, hogy a folyosók felszáradhassanak. Leültem a pult előtt álló bárszékre, és csendben figyeltem, ahogy Melody befejezi a felmosást. Óvatosan elindult az étkezőpadok felé. Székek helyett két sarokpad volt az asztal körül, ami sokkal helytakarékosabbnak bizonyult. Már csak pár lépés hiányzott, amikor bal lába megcsúszott, és elvesztve egyensúlyát a földre zuhant.
-Ahj, a fenébe! - kiáltottam. - A cél előtt, hölgyeim, és uraim! Ezt a pechet! -Felpattantam a székről, és mellé léptem.
-Ez nem az én napom. - duzzogott.
-Hát ez nem, kislány. - kinyújtottam a kezem, de ő inkább az asztal széléért nyúlt. -Nem ajánlanám. -Felém fordult. -Azt is magadra szeretnéd rántani? - morcosan megragadta a kezemet, és hagyta, hogy felsegítsem. Nem mintha annyira kedvem lett volna, de most takarítottuk ki a földszintet, és nincs kedvem még az asztalon álló váza tartalmát is söprögetni.
-Kösz. – bólintott kissé zavartan, majd ledobta magát az egyik padra. Leültem vele szemben. – Egész szép lett.
-Ugyan olyan, mint előtte volt, Melody. Kitakarítottunk 4 tiszta helyiséget.
-Mi értelme volt?
-Hogy összebarátkozzunk.
-Azon nem fog segíteni semmi, nem hogy a felesleges takarítás. – Pár másodpercig csendben ültünk a nedves padlót bámulva. – És most? Mit akarsz csinálni? – kérdezte.
-Vonuljunk fel és... Hagyjuk élni egymást. – mondtam teljesen higgadtan.
-Rendben, de csak miután felszáradt a padló. Nem fogok miattad még egyszer felmosni. Szóval addig mi a terved?
-Előveszem a telefonomat, és csinálok valami haszontalant.-rántottam meg a szemöldökömet, majd a zsebemben kezdtem kutatni, de az üres volt.
-Arra a telefonra gondolsz? – mutatott hosszú, csontos ujjával, és feketére lakkozott körmeivel a pultra, ahol a mobilom hevert.
-Bassza meg. – sziszegtem az orrom alatt.
-Ejnye Oppa, hogy beszélsz? Ilyenre tanítod a pici maknae-t?
-Nem tartozom felelősséggel érted. – dörmögtem unottan, majd az asztalra tettem a karomat, és ráhajtottam a fejemet.
-Oh, dehogynem. – lassan újra ránéztem. Aljas vigyor ült a képén, elém könyökölt, és fejét a tenyerébe támasztotta. Csokoládébarna haja vállára omlott, pilláit ártatlanul rebegtette, de szemében vadul lángolt a tűz, amit semmivel nem tudott elfedni. – Mivel idősebb vagy, ezért tisztelnem kell téged Oppa, és te természetesen könnyebben irányítasz engem. De ez azzal is jár, hogy vezetgetned kell engem a közös utunkon.
-Nekünk nincsenek közös utaink.
-De! Nem emlékszel? Azóta van, mióta aláírtad a szerződést. Tudod! Amikor beléptél a bandába! – Szótlanul bámultam önelégült arcát, amint leolvasta az enyémről, hogy győzött.
-Kuss... – feleltem, és vissza akartam hajtani a fejem, de gyorsan megragadta az államat, hogy a szemem az övén maradjon.
-Ahogy akarod. – suttogta, majd egy önelégült szemöldökrántással még hozzátette: - Oppa...