LikeU

20. Fejezet - Junwo Szemszöge

 Melody a tükör előtt állt, és még egyszer áttúrta rózsaszínes, göndörített fürtjeit. Felmérte a ruháját, majd mélyet sóhajtott.
Éreztem, ahogy az unalomtól egyre vonzóbbnak tűnnek a csempék a falon, és egyre jobban érdekel a mennyiségük. Én is sóhajtottam.
-Ahj, Junwo, senki nem kért rá, hogy legyél itt bent, és nézd, ahogy sminkelek. Ne sóhajtozz már!- mondta ingerülten, majd letörölte a vörös rúzsát, és egy bordót vett elő.
-Azt sem tudom, miért csinálod ezt! Már kétszer öltöztél át, háromszor próbáltad ki a hajadat különböző formákban, és vagy az ötödik rúzsodat szeded elő! Miért? -Melody még egyszer felmérte magát a tükörben, aztán megszólalt.
-Átöltözöm... - A kilincsért nyúlt, de én felálltam a fürdőkád széléről, és a csuklóját elkapva visszarántottam.
-Higgadj le.. - kivettem a két fekete hullámcsatot, és a hajába túrtam. Kigomboltam a farmerkabátjának gombjait, és a kezébe nyomtam egy halvány rózsaszín szájfényt. -Jó leszel így. A szájfényt majd a kocsiban elintézzük. Indulás! - Mel meglepetten a tükör felé fordult. Pár másodpercig nézte magát, majd a hajához akart nyúlni, de én elkaptam a kezét. -Ah, Istenem... Szép vagy. Mehetünk!
-Sz...Szép? Junwo, minden rendben? Nem vagy lázas? - a homlokomra tette hideg tenyerét, de én ellöktem.
-Igen, az vagy, csak menjünk már! - valósággal feltéptem a fürdőszoba ajtaját, és kirohantam rajta, ő pedig értetlenül próbálta tartani a tempót pár lépéssel mögöttem. -Elmentünk, majd jövünk. Pápá! – hadartam hangosan, hogy biztosan mindenki hallja, de csak a nappaliban olvasgató Sunhwa felelt:
-Okés, Jó szórakozást!
-Meg lesz... - feleltem túlzott iróniával a hangomban, hátha valaki kihallja belőle a segélykiáltást, és megment ebből a helyzetből. Semmi kedvem nem volt egy túlértékelt közös ebédre a tudálékossal, a profival, a hangszerelő csajjal, a bájgúnárral és Melodyval. Nem volt kedvem nézni, ahogy az orrom előtt nem flörtölnek egymással, mert tudják, hogy kettőjük között nem lehet komoly kapcsolat, de azért mégis próbálkoznak. Reménytelen... De senki sem jött oda, hogy "Junwo, világvége van, nem kell ebédelni menned velük", szóval felkaptam a kocsi kulcsomat, és elindultam a nyomomban loholó Melodyval.
-Azt mondtad, ne öltözzek ki. - kezdte, majd beült az autóba. Én is beszálltam.
-Igen, ezt mondtam, de te mégis egy fehér szoknyát vettél fel.
-Farmerkabáttal, és fekete tornacipővel. - forgatta a szemeit.
-Nem is hordasz szoknyát! Még egyszer sem láttam rajtad.
-Mert az alatt a két hét alatt biztos minden ruhámat felvettem, amit hétköznapokra hordok, mi? Szoknyát különleges alkalmakra veszek fel. Ez is az.
-Nem kellett volna kiöltöznöd! - felé fordítottam a fejem, mire mélyen a szemembe nézett.
-De te is inget vettél, Oppa... - mosolyodott el. Magamra néztem, majd a szemet forgattam.
-H..Ha te is... Kiöltözöl, akkor nem tehetem meg, hogy odaállítok egy pólóban. - Elindítottam az autót.
-Ez azt jelenti, hogy miattam vettél inget? - Ránéztem.
-Nem. - feleltem szűken. - Ez azt jelenti, hogy nem akarok alulöltözni. Utálom az ingeket, és nem vennék fel egyet csak miattad.
-Pedig megtehetnéd. - elővett a táskájából egy kis tükröt, és elkezdte a szájára kenni a szájfényt.-Csinos. Olyan, mintha... Elegáns lennél, és intelligens. - elindultam az autóval, és hirtelen egy hatalmasat fékeztem, amitől a szájfény az ajkai helyett az arcára ment. Idegesen rám nézett, szemei összeszűkültek, ez volt a "Megöllek" nézése.
-Hoppá. - vontam meg a vállamat. Akárhogy igyekeztem, nem tudtam leplezni a kárörvendő mosolyomat. Elővett egy zsebkendőt, és letörölte a hatalmas rózsaszín foltot arcáról. Elindultunk. De mielőtt kikanyarodtunk volna a kis utcából a főútra, halkan megszólalt.
-J...Junwo...
-Mi van?
-V...Vezess óvatosan, kérlek... - mondta, hangja teljesen megváltozott, ártatlannak tűnt, aggódónak. Szelíden bólogattam.
-Rendben.

Egy piros lámpánál ácsorogtunk.
-Hová is megyünk? - kérdeztem. Melody meglepetten kiemelte fejét a mobiljából, majd erősen kutatni kezdett elméjében. A sikeres keresés érdekében nem ártana felkapcsolni egy villanyt odabent.
-Öhm... Hát... Egy étterembe... A városban..
-Melody.. - mosolyodtam el nyájasan. -Édes kicsi Melody... Tudod te, hogy hány nyamvadt étterem van Korea FŐVÁROSÁBAN?! - A mondat végére az eredetileg barátságos hangom teljesen eltűnt. Pedig én megpróbáltam... Tényleg!
-Jól van, Na! Nem kell egyből infarktust kapni. Felhívom Mike-ot, és megkérdezem.
-Aha, nem! - mondtam, és miután a piros lámpa zöldre váltott, leparkoltam egy bolt előtt.
-Add ide, majd én beszélek vele! - a telefonért nyúltam, de ő elhúzta előlem.
-Miért ne beszélhetnék vele én?-kérdezte.
-Mert te Maknae vagy, és ha te állsz neki beszélgetni, akkor még húsz perc múlva sem fogjuk tudni, hogy hová kell mennünk! - kikaptam a kezéből a mobilt, és kikerestem Mike számát.
-Szia Mel! - szólt bele nyávogva.
-Junwo vagyok. – feleltem, és igyekeztem elővenni a hangom legmélyebb formáját.
-Oh.. Helló.
-A helyzet az, hogy Melody teljesen megfeledkezett arról, hogy hová kéne mennünk, erre az ebédre.
-Délelőtt még tudtam. - nevetett bele a mobilba, mire én elhúztam előle.
-Öhm... Hát a város közepén, a Főtéren van egy szép étterem, a neve L'art Range, oda gyertek.
-Rendben. - feleltem.
-Öhm, Jun... Nem akarok bunkónak tűnni, vagy ilyenek... - Késő, Mike. - De nem úgy volt, hogy te nem jössz?
-De. De megváltozott a döntésem.
-Értem. Örülök. -Dehogy örülsz, ne akard már elhitetni. -Akkor... Ott találkozunk. Sziasztok!
-Helló. - feleltük szinte egyszerre Melodyval, különbség csak a lelkesedésünkben volt. Amint véget ért a hívás, Melody kikapta a kezemből a mobilt.
-Mennyire örült neked. - mondta álszent mosollyal az arcán.
-Nem jobban, mint én neki. - megvontam a vállamat, és kigurultunk a parkolóból, hogy útba vegyük az éttermet.
 Az épület csoda szép volt. Francia hangulatú székek és asztalok voltak a bejárat előtt, fekete fémkerítéssel, és egy-két ültetőládával, melyekben vörös muskátlik tündököltek. Nem ettem még francia étteremben, eddig igazából fel sem tűnt, hogy van itt ilyen. Kevesen ültek odakint, a piros-fehér kockás napellenzők alatt is érezni lehetett a forróságot. Nyár volt, és dél. Nem is értem, miért vett Melody farmerkabátot, és hogy miért van még rajta. Én is alig kaptam levegőt a fekete, bő ingemben. Melody elmosolyodott, mikor felmérte a virágokat.
-Ces fleurs sont belles. - mondta, majd megsimította az egyiket.
-Hm?
-Franciául... - forgatta a szemeit. - Azt jelenti, hogy "Szépek ezek a virágok.".
-Beszélsz franciául?
-Nem valami magas szinten. Három évig tanultam, mielőtt idejöttünk. - bólintottam.
-Egyszer szívesen elmennék Franciaországba. - mondtam, és mellé léptem. -De nem Párizsba... Az.. túl híres. -aprót kacagott. -Mi az?
-Semmi.. csak.. ezt az álláspontot még senkitől nem hallottam. Miért baj, hogy túl híres?
-Hát... Mindenki oda akar menni, és tele van turistával. Pedig Franciaországnak rengeteg más városa van. Egyik-másik talán szebb, mint Párizs.
-Valóban? - bólogattam. -Például?
-Hát... Marseille... Oda szívesen elmennék.
-Hmm.. Az is elég híres... De...Majd szervezhetnénk oda koncertet. -nevetett, mire elmosolyodtam.
-Seong is tud franciául. Neki muszáj volt tanulnia. - Arca hirtelen teljesen unott lett. Visszatért a régi önmagához.
-Igen. Tudom. -sóhajtott. -Szerintem menjünk be. Már biztos várnak ránk. - Aprót bólintottam. Esküszöm, a világ egyik, ha nem A Legboldogabb embere lennék, ha tudnám, hogy most mégis mi rosszat mondtam. Talán csak eszébe jutott, hogy utál. Igazából nem is érdekel.
  Benyitottunk a sötétvörös ajtón. Bent sokkal hűvösebb volt, remek illatok terjengtek. A falak halványbordóra voltak festve, az asztalok sötétbarnák, majdnem feketék voltak, a hozzáillő székek pedig krémes fehérek. Szép hely volt. Minden asztalon állt egy karcsú váza, benne egy szál virággal. Keresve néztem körül, míg meg nem találtam Mike-ot. Egy fehér inget viselt fekete nadrággal. Miért szeretnek ezek ennyire kiöltözni?
Melody elmosolyodott, és elindult a kétszemélyes asztal felé.
-Sziasztok! - köszönt Mike.
-Helló. - feleltük.
-Nos, amint látjátok, van egy kis probléma... Mivel azt hittem, hogy Junwo nem jön, két személyes asztalt foglaltam.
-Aha. És a többiekkel mi van? - kérdeztem, és éreztem, hogy a szemöldököm akaratom ellenére is a homlokom tetejére csúszik.
-Öhm... - szólt óvatosan.. - Hát.. ők nem tudtak jönni. - mosolyodott el halványan.
-Oh, ez szomorú. - felelte Melody lebiggyesztve száját, majd egy szigorú pillantást vetett rám, ami mosolygásra késztetett.
-Miért nem?
-Nos, programjuk van. - Na ne már! Ez teljesen átlátszó! Mikeból még azt is kinézem, hogy nem is szólt senkinek, remélve, hogy majd felszedi Melodyt. Aki amilyen naiv, simán bedőlt volna ennek a gyerekes próbálkozásnak. Még jó, hogy eljöttem. -Viszont így nem tudunk mind leülni.
-Oh, nem probléma. - mondtam. - Átülünk ahhoz a négy személyes asztalhoz.
-Junwo, ez egy étterem, ahová asztalt kell foglalni. - kezdte Mel. - Itt nem ülhetsz át csak úgy egyik asztaltól a másikhoz!
-Nem? Csak figyelj! - megragadtam a csuklóját, és átvonszoltam a másik asztalhoz. Mike jött utánunk magától. Kihúztam az egyik széket, és rámutattam Melodynak. -Csüccs! - szemeit forgatta, majd ledobta magát a székre, én pedig betoltam azt.
-Azt hittem, hogy ezt a pár mozdulatot lehetetlen egy fikarcnyi udvariasság nélkül csinálni.
-Örülök, hogy bebizonyíthattam az ellenkezőjét! - mondtam, és leültem mellé. Mike szótlan maradt, elfoglalta helyét, Melodyval szemben.
-Nos... Csinos vagy, Melody. - mondta végül. Tudod, már én is közöltem vele.
-Köszönöm, Mike. - mosolyodott el, és fehér arcán két hatalmas vörös folt jelent meg. Jaj ne már Melody, szedd össze magad! Úgy viselkedsz, mint egy kamasz! Igyekeztem halkan sóhajtozni, és a nem forgatni a szemeimet, de valahogy nem sikerült.
-Együnk. - mondtam, majd intettem a pincérnek, aki gyorsan odajött, és fel is vette a rendelést.
-Mike, hogy álltok a dallal? Amiben mi nem veszünk részt. - kezdte mosolyogva Melody.
-Hmm, remekül halad.
-Lehet már tudni, miről fog szólni? - csatlakoztam én is a beszélgetésbe.
-Persze. Lassan az alapnak is nekiállunk, Megpróbáltunk a ti vonalatokon maradni, azaz hogy egyszerre közvetítsen két érzelmet, és meglátást.
-És... Miről fog szólni? - ismételtem meg a kérdést egy kicsit átfogalmazva.
-Az időről. - mondta Mike komolyan. Bólintottam.
-Tetszik. - feleltem szűken.
-Songi érdeme. Az övé volt az alapötlet.
-Nem ok nélkül ő a leader-e a dalszerző csapatnak. -Mike bólintott. Nem akartam a munkáról beszélni, hiszen nem azért vagyunk itt. De Mike-al nem volt közös témám, ha pedig mégis, nem érdekelt az álláspontja. A többiek pedig nem voltak itt, így maradt Melody. De Melody is ismerkedni jött ide, csak velem ellentétben őt Mike is érdekelte. Reménytelen helyzet.
-Meleg van. - szólt Mel, és óvatosan lehámozta magáról a világoskék farmerkabátot. Alatta csak egy fehér, vastag pántos szoknya volt. Ying-Yangnak érzem magam vele. És azt hiszem, nem csak a ruháink színe miatt.

  Az ételt hamar kihozták. Melody narancslét ivott, én pedig a limonádé mellett döntöttem. Savanyú limonádé mellett. Mike alkohol mentes sört rendelt a sült borjú bordák mellé. Ebéd után desszertet rendeltünk. Addigra Mike és Mel teljesen belemerültek a beszélgetésbe. Szóba jött Mike családja, az, hogy teniszezik, és hogy van egy francia buldogja. A srác igazából majdnem két órán keresztül magáról beszélt. Meg sem kérdezte, hogy Melody szüleivel mi a helyzet, vagy hogy mi volt a kedvenc plüsse kiskorában. Igyekeztem kimaradni a beszélgetésből.  Ez miatt unatkozni kezdtem, szóval számoltam, hogy Mike és Melody szájából hányszor hangzik el az "én" szó, külön-külön. Az eredmény, hölgyeim és uraim egyáltalán nem meglepő. 126:22 Mike-nak. Azonban Melody mind a 126 alkalmat ámuldozva hallgatta végig, érdeklődően csillogó szemekkel. Alig tudtam rávenni, hogy induljunk már. Nagy nehezen felállt az asztaltól, és mosolyogva megszólalt.
-Köszönjük ezt a délutánt, Mike. Meg is ismételhetnénk a közeljövőben.
-Benne lennék. - Hát én nem! Intettem a pincének, mire Mel a táskájában lévő pénztárcáját kezdte előkutatni.
-Hagyd, Mel. - szóltam. - Majd én.
-Nem, Junwo, fizetem én Melody ebédjét.- szólalt meg Mike is.
-Nem. Majd én. Azt hiszem valamilyen szinten kötelességem.
-Dehogy, nem vagy te az apja! - legyintett.
-Nem, de ha már egy háztartásban élek vele, azt hiszem közelebb állok hozzá, mint te!
-Srácok, nyugi! - tette Mel a kezét óvatosan a mellkasomra, majd halványan elmosolyodott. -Fizetem én, és le van zárva a vita. - Kirakta a pénzét az asztalra, borravalóval együtt, majd Mikehoz lépett, és kitárta a karjait. Ne, Maknae, kérlek, mondd, hogy nem arra készülsz, amire gondolok. -Akkor majd találkozunk. - mondta, és átölelte Mikeot. Hányinger támadt bennem, ahogy láttam, ahogy lecsúsztatja a kezét Mel hátáról a derekának tetejére.
-Hé! - tört ki belőlem, mire meglepetten elléptek egymástól. -M..Menjünk! – Nem tudtam mit tenni. Undorító volt, ahogy kihasználja Melody naivságát. És mégis, mit képzel? Mel csak a barátja, semmi nem jogosítja fel arra, hogy fogdossa őt!
Még egyet rámosolygott Mikera, aztán elindult velem.
-Szia Mike! – köszönt még vissza egy aranyos integetés társaságában.
-Helló.. – feleltem én is halkan.

  Mel teljes örömmámorban úszott a hazafelé vezető úton látszólag egyáltalán nem érdekelte, hogy ez engem mennyire zavar.
Talán még örült is neki.
-Ahj, Maknae, állj már le. – tört ki belőlem.
-Mivel, Oppa? Nem is csinálok semmit.
-Mosolyogsz.
-Talán tilos? Boldog vagyok. Én nem tudom olyan unottan tölteni a mindennapjaimat, mint te.
-Mitől vagy olyan boldog?
-Jól éreztem magam. Mike aranyos volt.
-Mike nyálas volt, Mel. És mégis mit akarsz ettől az egésztől?
-Nem mindegy?
-Nem! – emeltem meg a hangom. – Talán beleszerettél?
-És ha igen? Miért nem mindegy ez neked, Junwo? – kiabált ő is.
-Mert esélytelen! Ez az egész! Döntsd el! Vagy a karrieredre fókuszálsz, amiért annyit küzdöttél egész idáig, vagy erre a bájgúnárra, akiből több milliárdot találsz bárhol! Te akartál Idol lenni, Mel!
-Hát talán már nem akarok az lenni! – A kocsira teljes csend ült. Kínzó, gyilkos csend. Meglepődtem a válaszán.
-Akkor lépj ki. – mondtam higgadtabban. – Adj fel mindent... Érte... Van még időd más munkát találni, amiben nincsenek ekkora kötelezettségek, és jut időd másra. – fújtatott egyet, és az ablak felé fordult. – Lehetsz simán csak dalszerző is. Elvégre te abban is jól éreznéd magad, nem igaz?
-De. – felelte duzzogva.
-Dehogy. Szeretsz énekelni, táncolni, rappelni. Szereted, ha figyelnek rád. Szeretsz színt vinni az emberek hétköznapjaiba a személyiségeddel és a tehetségeddel. Belehalnál, ha nem csinálhatnád ezt. Igaz?
-Honnan tudod? – fordult felém ismét. Szemei párásak voltak.-Két hete találkoztunk először!
-Ismerlek már annyira, Mel. Lehet, hogy csak két hét volt, de ebből az időből veled töltöttem a legtöbbet a többiekhez képest. De tessék csak. Lépj ki. Hagyd el a LikeU-t, Shiwo-t, Sunnie-t, Kyungot, Seongah-t, és engem. Hagyj el minket. Két napig sem bírnád. Még én is hiányoznék a végén.
-Tudod mit? – kérdezte. – Rendben! Tessék! Igazad van. Ezt akartad hallani? Igen, belehalnék, ha nem csinálhatnám ezt, és igen, képtelen vagyok elhagyni a LikeU-t. – elmosolyodtam.-De soha nem fogod tudni elérni, hogy hiányozz nekem!
-Igen?
-Igen!
-Rendben. - Kihívás elfogadva...

Sziasztok!
 Elnézést kérek a kis csúszásért, és hogy késett a rész. (ಥ﹏ಥ) De cserébe nem sokára jön a következő, ugyanis már majdnem készen van! \ (•◡•) /
 Mi a véleményetek erről az ebédről? Nagyon kíváncsi vagyok :D
Remélem tetszett ez a fejezet! (Apró spoiler: A következőben ugrunk egy picit az időben
( ͡°( ͡° ͜ʖ( ͡° ͜ʖ ͡°)ʖ ͡°) ͡°) )