Fásli [𝒯𝒽𝑒𝟣𝟢𝟢 𝐹𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

7.

Íme, megkésve, DE még hétfőn itt az új rész😍
Kellemes olvasást!

Clarke's POV

Egy árnyékos padra telepedek le, előszedem a táblát, a lapot rá, majd a különböző ceruzákat szétterítem magam mellett. Elmélyedek a munkában, a vonalak, árnyékok lassan, de biztosan bontakoznak ki a lapon.
Munkámból egy éles síp szó szakít ki. Zavartan kapom fel a fejem, és körbenézek.
Egy csapat sportmelltartós, rövid nadrágos lány rohan az előttem elterülő salakpályára. Mindegyüknek magas lófarokban, vagy kontyban van a haja, másoknak rövid, így csak egy hajpánttal fogják el.

Az edző sípol:

- Tíz kör bemelegítő futás! - aztán számolni kezd, mint valami zsarnok parancsnok. Erre a jellemzésre a szemem automatikusan egy embert kezd keresi. Az afro hajat megtalálom. A szőkés barna és a vörös copfot is. De hol van ő...?

A szemem sarkából látom, ahogy egy lány a pálya szélére botorkál. Ott megáll, és az egyik kezével bölcsőként tartja a másikat, s szorítja magához. Az edző hozzá siet, majd halkan beszélgetni kezdenek.
Felismerem Lexát, aki bármennyire is próbálja elrejteni, látom, hogy az arca fájdalmasan eltorzul.
A sípos férfi körbe néz, majd elhúzza a száját. Hallom, ahogy Lexa mond valamit, a hangja furcsán rekedt.

- Rendben várj csak - hallom meg az edző hangját, de csak mert elindult felém. Felém. - Hé! Szia - áll meg előttem. Óvatosan nézek fel rá, majd felállok. - Látom, megzavartalak. Ez nagyon sürgős?

A rajzomra pillantok. Őszintén szólva, igen, nagyon, mert még három másikat kell csinálnom, akarom mondani. De nem mondom, helyette csak a fejemet rázom.

- Nem annyira.

- Remek. Van egy diákom, elég csúnyán megsérült. Kísérd már el az orvosiba és keress valakit, aki el tudja látni, oké? A cuccaid a hármas tanáriban lesznek, egy zacskóban. Megteszed? - úgy néz rám, hogy ez egyértelműen nem opcionális dolog.

- Persze - bólintok. Az öröm és a félelem furcsa egyvelege önti el a mellkasamat.

- Kösz - elindul vissza az ácsorgó Lexa felé. Én utána sietek, miután összeszedtem a cuccaim, hogy biztosan minden meglegyen abban a bizonyos zacskóban. - Mi is a neved?

- Clarke.

- Lexa, nézd. Clarke elkísér, és keres neked valakit.

Lexa zöld szemei rám néznek. Először látok bennük bármi féle érzelmet. És könnyeket. Ezeket egy durva mozdulattal letörli azzal a kezével, amivel a másikat tartja. Az ajkába harap, hogy ne adjon hangot annak, hogy fáj neki az elengedett rész.
Automatikusan kapok oda, hogy a keze ne konyuljon le a támaszték hiánya miatt.

- Bocs... - szabadkozom. - Gyere.

Az edző még intéz néhány szót a sérült felé, majd visszamegy a többi lányhoz.

- Oké, mostmár elengedhetsz - mondja érzelemmentes hangon. - Megvagyok - elhúzza magát, de egy fojtott nyögés hallatszik a zárt ajkai mögül.
Oda kapom a fejem. A szemem időzik a száján. Szép rózsaszín és puhának tűnik... Vajon hogy csókol..? Őt elnézve erőszakosan és nagyon jól... Vajon van, amiben ő nem tökéletes? Áh, nem hiszem... És vajon fáj neki ezt a páncélt maga elé húzni? - Befejezted, Clarke? - hallom meg a hangját. Kirázza a hideg.

- Mi? Miről beszélsz? - nézek a szemébe zavartan, ami ha lehet, méginkább rossz döntés, mint az ajkai bámulása.

- Hagyjuk - húzza el a száját. - Ne segíts, nem kell - elindul, szakadatlanul dajkálja a bal karját.

- Lexa, sántítasz - veszem észre. Nem szól semmit, csak elszántan mászik tovább előre. - Hallo-

- Clarke... - furán ejti ki a nevem, szinte vinnyogva, mintha nem kapna elég levegőt. - Clarke!

- Mi az? - ugrok mellé aggódva, megérintem az ép vállát. Hosszan lehunyja a szemét, lassan veszi a levegőt. A teste meginog, ahogy a látása elvesztése miatt kibillen az egyensúlyából. - Mi történt? Szédülsz?

- Hagyjál, semmi! - csattan fel indulatosan, majd ismét neki vág, hogy eljusson az orvosiba.

A következő pillanatban már szorítom magamhoz a derekát. Teste nekem feszül, és még így is érzem, hogy milyen kidolgozott. Nem tudok attól sem eltekinteni, hogy a bőre szörnyen puha és forró, emellett eső- és zöld illata van.

- Nem estem volna el...

- De igen, kicsúszott alólad a lábad - mondom aggódva. - Na, gyere - átölelem a derekát, és úgy indulok el vele.

- Nem vagyok rád szorulva - motyog, miközben továbbra és védelmezően tartja sérült kezét.

- Áh - egy pillanatra elengedem.

- Clarke! - kiált halkan, ijedten, ahogy elveszíti az egyensúlyát. Elkapom, és újra magamhoz szorítom. - Ne engedj el, ha egyszer azt mondod, hogy segítesz nekem! - dühösen izzik a szeme, ahogy tekintetét az enyémbe fúrja. Úgy érzem, számára ezek a szavak többet jelentenek annál, hogy ne engedjem orra bukni a folyosón.

- Ne haragudj - mondom, ahogy benyitok az orvosi szobába. Óvatosan leültem a fehér ágyra.
Ő körbe néz, vizsgálódik.
- Nem voltál még itt?

Csak a fejét rázza.

- Értem.

- Innen megleszek - keresi a tekintetem, én viszont tudom, ha a szemébe nézek, mindennek vége...

- Nem, az edző azt mondta, ho-

- Tudom, mit mondott. De megoldom.

Egy pillanatra kiesek a szerepemből.
Hogy lehet valaki ennyire hihetetlen gyönyörű és tökéletes..? A szeme, a szája, az orra... A bőre is olyan fényes, makulátlan.... Na és a haja... Biztosan puha...