Fásli [𝒯𝒽𝑒𝟣𝟢𝟢 𝐹𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

13.

Lexa's POV

Már akkor elment az eszem, amikor azt mondtam egy Clarke kaliberű lánynak - aki történetesen éppen Clarke volt -, hogy hajtson fel nyolc felest, és utána még álljon meg egyenesen a lábán.
Természetesen a győzelmem borítékolható volt.

Abba, hogy ezzel a szórakozáson kívül volt e más tervem, nem vagyok biztos.
Alapvetően sem cipeltem senkit az ágyamba - főleg, ha részeg -, kiváltképp, mert senki sem nyerte el a tetszésem.
Eddig.
Clarke egészen más volt. A gondolat, hogy részeg, egyszerre tett nyugtalanná és izgatottá.
Nyugtalanná, hogy baja esik. És izgatottá, hogy vajon így mi mindenre tudom rávenni... Nem tűnik egy szemérmes lánynak, de megvannak a maga határai, amit talán az alkohol most lerombolt.
De lánynak mégis csak lány!
Nem tudom biztosan, hogy miképp reagálna egy másik lány közeledésére.

De nem, nem csak ezért örülök, hogy részeg... Clarke nekem mindig is egy rejtély volt, amit túl lusta voltam megoldani. De onnantól, hogy az utunk egyszer keresztezte egymást, képtelen vagyok nem figyelni őt.
Ő igazi, tökéletes barát lett volna, ha nem viselkednek vele úgy, ahogy, és véletlenül nem kezdek többet érezni.
Anya is mindig mellettem állt. De nekem kell valami más is.

És most itt áll, az abszolút elázott Aranyhal-Clarke a karjaim között. Az illatába most erősen vegyül az alkohol szaga, ami - ha miattam is van - dühít.
Olyan, mintha egy virág olcsó parfümtől bűzlene.
Én pedig voltaképpen felkértem keringőre.

Ő elgondolkozik.

- Szóval? Kívánni akarok, ha valóban aranyhal vagy - tovább ütöm a forró vasat, és hirtelen bármit megtennék egy csókjáért.

- Kívánj! - vágja rá magabiztosan. Felvonom a szemöldököm.

- Remélem, tudod, hogy mennyire szerencséd van, hogy én vagyok veled és nem más.

- Tudom! - vigyorog. Dilettáns... - Kívánj, Lexa!

- Hmmm... - elgondolkodom.

Kihasználhatnám azt, hogy részeg... Az a csók még mindig nagyon kecsegtető.

- Gyere el velem a sport napra - mondom hirtelen. Ő kábán mered rám, beharapja az ajkát, én pedig akaratlanul nyelek egyet.

- Nem lehet!

Csuklik.

Összevonom a szemöldököm, igyekszem leplezni a hirtelen jött bosszúságom és csalódottságom.

- Miért nem?

- Mer' Wellsszel megyek! - oldalra lép, és elkapom, amikor dőlni kezd.

- Mind a három nap? - vonom fel a  szemöldököm.
Erre elgondolkodik, és lebiggyeszti az ajkát. Akaratlanul húzom közelebb, egészen addig, míg a teste teljesen hozzám nem simul. Az orrunk között csak néhány centi van.

- Mit csinálsz...? - motyog zavartan, kezei a felkaromat simogatják.

- Tartalak, nehogy eless - súgom halkan, de hogy meghallja, a füléhez kell hajolnom. Érzem, ahogy a kis hideg hullámok kirázzák a testét és érzem azt is, ahogy közelebb bújik, hogy melegítsem. - Clarke... - súgom, a leheletem a nyakát éri. - Ígérd meg, hogy eljössz velem.

Megrázkódik a kezeim között, majd nyöszörögve bólint.

- Helyes - vigyorodok el önkéntelenül. - Gyere, haza viszlek. Egy kicsit eláztál.

- Várj, nem kívánsz még kettőt? - csalódottan pislog rám. Ha nem tartanám a derekát a kijárat felé menet, már összecsuklott volna.

- De. Csak nem most - kinyitom az ajtót, és ahogy kilépünk, elrántom a részeg szőke lányt egy sugárban felé száguldó hányás elől. - Ne feledd, hogy tartozol nekem két kívánsággal.

- Nem felejtem! - ígéri, és hirtelen sokkal józanabbnak tűnik. Talán a hideg levegő...

- Helyes - ismétlem önmagam. - És most mondd, merre laksz?