Fásli [𝒯𝒽𝑒𝟣𝟢𝟢 𝐹𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

9.

Se nem hétfő, de nem szerda, de kis kihagyás után íme a következő rész!
Remélem, tetszik fog nektek. 😊🖤

Clarke's POV

- Ezt nem tehetem veled... - suttog halkan. Az arca furcsa, elveszett.
Őt figyeltem, és ekkor jövök rá, hogy Lexa valójában milyen mély és szomorú ember.

- Te félsz... - súgom. Nem tudom elrejteni, hogy meglepődtem, ezt azonban gyorsan felváltja az aggódás. Ő csak a szemebe bámul, és úgy érzem, hogy ha magáról nem is, de a tekintetéről kicsit leengedte a páncélját.

- Köszönöm, hogy időt szakítottál rám - hangja távolságtartó. Biccent, majd magamra hagy, az ajtó halkan kattan mögötte.

Dermedten bámulok utána. Rémisztő, amennyire hiányzik máris.
És rémisztő, hogy milyen hirtelen támadtak fel bennem az érzelmeim...

Az ebédlőben először Octavia fonott haját, majd Lincoln bicepszét veszem észre, végül meglepetten nézek Wellsre.

- Clarke! - ugrik fel Octavia.

- Szia - bólintok felé. - Sziasztok - leülök, magam elé teszem a tálcámat, majd felrázom a gyümölcslevem és beleiszok. - Raven? - kérdezem, miután mindenki köszönt és lenyeltem a kortyot.

- Raven nincs itt. Miért?

- Miért? - összevonom a szemöldököm.

- Nem tudom, óra után csak úgy lelépett - von vállat Octavia és visszaült Lincoln mellé, aki egy puszit ad neki.

- Áh... - motyogok. Lassan felnézek, szememmel keresgélni kezdek. Három napja nem láttam Lexát. És szó, mi szó, nem tudom tagadni magam előtt, hogy látni szeretném. Még a másik hármat is elviselem, ha láthatom őt.

Fogalmam sincs, mikor kezdtem érte ennyire rajongani... Kicsit szégyellem magam, mert beálltam azoknak a sorába, akik odáig vannak érte. Egy lettem a sok közül, akik istenítik Lexát, és akik a közelébe akarnak kerülni.
De mégis... Ha az jut eszembe, hogy, milyen az illata, az arca, a haja... Milyen puha a bőre, és milyen lágy volt a hangja egy pillanatra... Ha eszembe jut a páncél nélküli Lexa, aki néhány másodpercig nézett rám, a gyomrom megremeg, a tenyerem izzad, a lábam pedig idegesen kezd járni a pad alatt.

- Föld hívja Clarke-ot! - egy kéz leng a szemem előtt.

Zavartan kapom fel a fejem, és Wellsre nézek.

- Jól vagy? - nevet.

- Mi..? Ja, persze. Csak elbambultam - felelem zavartan és eltüntetek egy falatot az ebédemből, majd visszamélyedek a gondolataim közé.

- Akkor ráérsz jövő héten? - hallom meg ismét Wells hangját.

- Mi? - kérdezem kicsit élesebben, amint azt szerettem volna.

- A sportnapokon - teszi hozzá a néger fiú,  töretlen mosollyal.

Sportnap.
Akkor Lexa is biztosan ott lesz!
De a keze...

- Igen. Ráérek. Szerda? - nézek rá. Ő bólogat. - Tökéletes! - vágom rá.

Octavia furcsán néz rám, aztán mögém pillant.

- Befutott Raven! - dünnyög. Megfordulok, hogy így lássam a lányt.

- Szia, Reyes - mosolygok rá, ő pedig lehuppan. Halkan liheg, mintha futott volna. - Új a parfümöd? - kérdezem kíváncsian. - Tetszik, de kicsit fura.

Raven vállat von.

- Nekem is tetszik, de még én is szokom - feleli kis vigyorral, miközben harap egyet a szendvicsemből. - Hmmm, sonka?

- Sonka - bólintok, és tovább eszek. - Mmm! Raven! Jössz a sportnapokra?

- Ööö... Ja, megyek - bólint hezitálva.

- Király! Akkor majd itt találkozunk tízkor hétfőn? - nézek körbe.

- Igen - bólint Bellamy, és Gina arcára puszil. A lány kuncog, és közelebb helyezkedik.

Hirtelen egy ismerős, bódító illat kúszik az orromba. Megfordulok, és nem tudom elrejteni, hogy elpirulok.
Lexa ül a padon, lovagló ülésben felém fordulva. Kezét félig elem tartja. Először fel sem fogom, miért, csak miután kicsit megmozgatja a kezét vállból. A géz kioldódva követi a mozgást.

- Hello, Clarke - néz a szemembe. - És többiek - fordul enyhén feléjük. - Senkit sem ismerek.

Erre a kijelentésére Octavia a szemét forgatja. Nyilván, mert azt hiszi, Lexa egoból beszélt. De én látom, ahogy a szeme furcsán megvillan, és kissé kellemetlenül érzi magát.

Segélykérő, rövid pillantást vet rám, majd ismét a lifegő anyagot figyeli.

- Oh, igaz is! - kapok oda. - Amúgy... - kezdem, miközben leszedem az egész gumis anyagot a kezéről -, a fonott hajú lány Octavia - Lexa szeme megtalálja a lányt, és biccent neki. - A barátja, Lincoln. Mellette Bellamy és Gina, mögötted pedig Raven - megigazítom a merevítőt. Kicsit megtapogatom a csuklóját.

- Áh, itt vagy! - a három csatlósa megáll velünk szemben. - Már kerestünk! Mit művelsz? Óránk lesz!

Lexa lassan sóhajt, és rájuk néz.

- Nem megyek órára.

- Mert?

A zöld szemek elsötétülnek az ingerültség miatt.

- Lotte, ne kérj számon - kezdi kimérten. - A kezem miatt nem megyek, beszéltem az edzővel - lassan megfordul, a lányokra néz. Lotte szája már nem is akkora... - És ha nem látnád, társaságban vagyok. Ha akarsz valamit, várd meg, míg végzek, vagy kérdezd meg a tagokat, hogy leülhetsz e közéjük.

Érzem magamon a barátaim elképedt pillantásait, de csak gyorsan tovább kötöm Lexa kezét.

- Kész - mondom végül. Ő megnézi, körbe forgatja egy picit.

- Tökéletes - bólint, feláll.

- Lexa! - szólok utána. Hirtelen sebességgel fordul meg, kérdőn fürkészi az arcom. - A kórház...

- Nem, Clarke - feleli határozottan, majd egy kicsit lágyabban szólal meg újra. - Elég jó ez az ellátás is.

És elvonul a kis gárdájával.