Fásli [𝒯𝒽𝑒𝟣𝟢𝟢 𝐹𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

19.

Clarke's POV 

A délután nagyon lassan jön el, mégis gyorsabban, mint vártam. A testem minden porcikája tiltakozik az ellen, hogy dolgoznom kell, de nem akartam Ravent egyedül hagyni - valójában dehogynem akartam, csak túl cukin kért - és inkább összekaptam magamat.

- Clarke!

Megállok a folyosón, keresem a hang gazdáját. Az ujjam önkéntelenül piszkálja a ceruzám végén a radírt.

- Hú, de gyorsan szaladsz! - Wells zihálva áll meg mellettem.

- Szia. Nem szaladtam - próbálok a lehető legkedvesebb lenni, pedig semmi kedvem most bárkivel is cseverészni, leszámítva talán Ravent, vagy Octaviát. - Ne haragudj, de dolgozom ma, sietek, hogy elérjem a műszakot.

- Elkísé-

- Ne, ne. Ne fáradj - mosolyt erőltetek magamra. - Tényleg sietek és hidd el, egy siető ember nem kellemes társaság.

- Nagyon figyelmes vagy - vet rám egy kedves pillantást. - De szívesen elmegyek veled, sőt, ragaszkodom.

- Wells, én-

- Egy fiatal hölgy csak ne mászkáljon egyedül! Szóval, hová megyünk? - elindul, én pedig kénytelen vagyok követni.

- A kávézóba megyek, ami itt van egy utcával feljebb. De tényleg nem szük-

- Remek, mehetünk! - szinte ugrándozik, nekem pedig kedvem lenne azt mondani neki, hogy "Nagyon édes kiscsikó vagy, de EGYEDÜL megyek!".

Kínos csendben megyünk egymás mellett, végig a folyosón.

- És... Milyen napod volt? - kérdezi végül.

- Jó.

- Jó.

Újabb csend.

- Sok esszéd van?

- Nem.

- Áh.

- Neked?

- Nekem van néhány.

Felszusszanok. Semmi kedvem erről dumálni.

- Esetl-

- Clarke! Hát el sem köszönsz?

Összeugrik a gyomrom. Ezt a hangot bárhol megismerem. 

Wells is megáll, összevonja a szemöldökét és megfordul, hogy szemügyre vegye a felénk izmos combokon közeledő alakot.
Kapok az alkalmon, hogy lekoptassam Wellst, mert egyáltalán nem vágyom a társaságára és mert, ha azok ketten egy társaságba kerülnek...

- Wells, menj csak, beszélek vele.

- Nem, itt maradok veled.

- Nézd, nagyon kedves tőled, de szeretnék vele beszélni és hidd el, ti annyira utáljátok egymást, hogy most nagyon útban lennél... Kérlek, hadd legyek vele kicsit négyszemközt, ha szeretnél, várj meg kint. Jó?

Wells csalódott bosszúsággal szusszan, majd bólint és eltűnik a sarkon.

- Visszavonulót fújt?

- Ne beszélj így róla - dühösen fordulok felé. A szívem majd' megszakad, ahogy meglátom az arcát. - Nagyon rendes srác...

- De még mindig rád hajt és ezt nem tudom elviselni - higgadtan néz rám, de a szeme szikrázik.

- Miért nem tudod? Ő csak a barátom.

- De te a barátnőm vagy! - csattan fel. A szívem felgyorsul, az arcom felforrósodik, de érzem, hogy elsápadok. - Nem fogom nézni, hogy egy kis nyikhaj Watts-

- Wells.

- ...rád hajt, mikor ÉN itt vagyok.

Nem tudok mit mondani. Lexa szavai teljesen letaglóznak, az arcán tömény féltélenység ül.
Képtelen vagyok reagálni, egyre csak az jár a fejemben, hogy Anya és Lexa, Lexa és Anya, együtt... Halkan sóhajtok.

- Ne haragduj, Lexa, de mennem kell. Nemsokára kezdődik a műszakom és nem szeretnék késni.

Már azon vagyok, hogy ott hagyjam, de ez nem megy ilyen egyszerűen, akkor sem, sőt, főleg akkor nem, ha Lexáról van szó.

- Én... Majd írj és válaszolok, ha van időm - sóhajtok. - Messengeren.

- Rendben - bólint. - Hánykor végzel?

Összevonom a szemöldököm.

- Nyolckor.

- Eléd megyek. Nem akarom, hogy sötétben egyedül menj haza. Ahhoz túl jól nézel ki.

Eltátom a számat. Képtelen vagyok válaszolni, csak bambán bólintok és elindulok.

- Clarke.

- Sietek! - nyögök fel rémülten és tovább rohanok. Még hallom, ahogy nevet, majd kilépek az ajtón.

- Ez hosszú volt - jegyzi meg Wells.

- Az nem kifejezés... - hosszan beszívom a levegőt. Elindulok, közben végig az iménti néhány percen gondolkozom.

***

Az én legnagyobb szerencsém, hogy egy, annyian voltak, hogy nem tudtam Lexára gondolni, és kettő, összetört a csokis süti teteje, így Ravennel ránk maradt ama nemes feladat, hogy bevégezzük azt.

- Mmmm - néz rám Raven.

- M-hm! - helyeslek. Tiszta csoki a szánk, mégis elégedetten vigyorgok. - Ev ifteni!

Jóízűen nyammogunk, amikor eszembe jut a következő kérdés.

- Lotte?

Raven megáll a rágás közben és elpirul.

- Naaaaa - ugratom vigyorogva. - Dúl a lámúr?

- Háááát... - elbújik egy szelet süti mögé. - Igeeeen. De nem verjük nagy dobra, elég, ha mit tudjuk.

- Mesélj - előrébb hajolok és a pultra könyökölök. - Milyen?

- Mármint, hogy ő, vagy hogy AZ milyen?

- AZ? Raven! - vigyorodok el. - Ha már így felajánlottad, mindekttőt meséld el!

Zavartan nevet, csokit nyom a szájába.

- Lotte nagyon édes... Figyelmes, néha kicsit túlságosan is. Gondoskodó, minden reggel felhív, hogy nehogy elaludjak és minden, de komolyan minden reggel hoz nekem reggelit. És egy kávét.

- Tudja, hogyan iszod a kávét? Húúúúha! Ez már valami! - elismerően megbökdösöm.

- Igen, de na! - durcásan rám fúj. - Szóval... Szinte tökéletes. AZ pedig... Óóó, istenek, Clarke, és nimfomán leszek!

Hangosan nevetek.

- Komolyan, amíg nem szexeltél, nem értheted. Le kell feküdnöd valakivel.

Összeugrik a gyomrom. Valakivel... Raven nem is tudja, hogy én és Lexa...

- Ja... Ja, lehet....

***

Nyolc óra után néhány perccel bekapcsolom a riasztót és bezárom a kávézót. A kulcsot a táskámba süllyesztem, majd lelépek a pici lépcsőről, hogy elinduljak haza. Titokban körbenézek, hátha Lexa tényleg eljött.
Az utca sötét, csak a lámpák fénye világít, ezen kívül teljesen üres. Sehol semmit.

Egy autó elhúz mellettem, majd egy másik leparkol. Lehúzódik az ablak, nekem pedig meglódul a szívem.

- Ne haragudj, hogy késtem. Szállj be.