Fásli [𝒯𝒽𝑒𝟣𝟢𝟢 𝐹𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

12

Sziasztok!
Mostantól - a mát kivéve - hétfőn lesznek részek, meghatározatlan időpontban😊
Addig is íme, a következő kis fejezet és remélem, tetszeni fog 😍
Kellem olvasást!

Clarke's POV

- Clarke! - Raven felveszi a nadrágját, és a pólóját, majd sietve kijön a szobából. - Clarke, meg tudom magyarázni! - mondja gyorsan, kétségbeesetten néz rám.

- Nem, ne aggódj, minden rendben - rázom meg a fejem.

- El kellett volna mondanom... - szabadkozik bűntudatos arccal.

- Mit?  Hogy nem csak a fiúk tetszenek? 

- Nem, hogy van valakim...

- Áh, és ő mit szól ehhez?

- Ő van bent...

És akkor kinyílik az ajtó. Elképedve meredek a kilépő lányra. Nem tudom elhinni, úgy bámulok rá, mint egy szellemre.

- Raven - ennyit bírok kinyögni.

- Igen, tudom-tudom! - hadar és a hajába túr.

- Mióta tart ez? - az öltöző lányt nézem. Kipirult és kócos, most nem akkora a szája, mint szokott. Alig-alig pillanat rám néha.

- Nem régóta, csak néhány napja!

Egy darabig hallgatok, ahogy őket nézem. Közelebb húzódnak egymáshoz, nekem pedig megesik rajtuk a szívem. Amúgy sem lehet egyszerű ez, nem kell, hogy én még nehezítsem nekik.

- De ha vele is olyan pokróc leszel... - nézek a lányra figyelmeztetően, ő pedig helyeslően bólint, hogy érti. Raven szeme felcsillan. - Be kell mutatnod őt valamikor Bellamyék előtt.

- Persze, tudom! Neked sem így akart elmodani...

- Fátylat rá - legyintek mosolyogva. - Hát akkor, további szép estét, meg minden.

- Te..?

- Én iszok egyet! - nevetek, és lemegyek a lépcsőn. Szememmel a konyha bejáratát keresem, és hamar meg is találom.
Elindulok, átverekedem magam a büdös emberek csomóján. Bent az üveg után nyúlok és a döbbenet ünnepére meghúzom azt.

- Nem adsz a pohárral, igaz? - nevet fel mellettem valaki. Felvonom a szemöldököm és hozzá fordulok.

- Nem - vonok vállat. Újból iszok és nézem, ahogy ő szórakozottan felnevet.

- Nem tudtam, hogy ekkora májad van.

- Mmmm! - lenyelem. - Nem szoktam inni.

A szívem az alkohol és Lexa közelsége miatt őrülten kalapál, a légzésem szabálytalan, és szörnyen melegem van.

- Nem? Akkor azért bírod ennyire rosszul az alkoholt? - kicsit nevet, fáslizott kezét a pultra fektetett másik mögé dugja, hogy óvja.

- Rosszul?! Anyukám! - hadonászni kezdek az ujjammal. - Én nagyon is jól bírom az alkoholt!

- Bizonyítsd be - szeme kihívóan, huncutul csillog, ahogy ajkai mosolyra húzódnak.
Elgondolkodom.
Bizonyítsak neki? Miért..? És ha lebukok? Úgy értem... Atya ég...

Konstatálom magamban, hogy az agyam olyan ködös, hogy hirtelen azt sem tudom, hogy milyen nap van és fogalmam sincs, hogy mikor, de rábólintok.

- Akkor versenyezzünk? - kérdezem. Felé lépek, a pultnak támaszkodom, és reménykedek, hogy mindjárt megcsap a parfümje illata. Nem is kell sokat várnom, szédelegve szimatolok a levegőbe. - Aki józanabb marad... Nyolc feles után?

Lexa mosolya tovább szélesedik.

- Én nem iszok - szinte lenézően mondja.

- Áh, tényleg, tesi szak - sóhajtok.

- De - folytatja szinte azonnal - fogadok, te nyolc feles és egy tánc után nem fogsz tudni egyedül hazamenni.

Az, ahogy rám néz, egyszerre késztet, hogy durván kezdjem csókolni őt, és arra, hogy menjek bele ebben az esztelen fogadásba.

- Nyolc feles? - fújok egyet büszkén.

- Annyi.

- Nyolc?

Némán bólint. Előre tudom, milyen batár nagy hülyeség ez az egész, de ahogy ránézek, képtelen vagyok ellentmondani neki.

Magam elé veszek egy kispoharat, színültig töltöm vodkával, és felhajtom. A poharat az asztalra csapom és felnyögök.
Köhögni kezdek. Lexa végig figyel, miközben ő egy piros pohárból iszik valamit. Az ajkai enyhén elnyílnak, én pedig szemérmetlenül bámulom a nyelvét, ami egy pillanatra előbukkan.

Újabb és újabb felest iszok meg, a világ egyre tompább, a színek élénkek, a zene pedig olyan hangos, hogy érzem az ereimben a dübörgést.

- Táncolnni akarok! - közlöm és a mutató ujjammal kalimpálok hozzá. - Tánci-tánci!  - felállok és esetlenük próbálok eljutni a parkettig.

- Ebből nem lesz hazamenetel - jegyzi meg Lexa, ahogy megtart és a táncpadló irányába kormányoz.

- Vigyázz, anyukám, mer' lehánylak! - figyelmeztetem, és nagyon remélem, hogy sikerült alaposan megfenyegetnem őt.

- Clarke, a barátaid nagyon jó emberek. Ezért a barátaid még mindig. És okosak, mert távol maradnak tőled, ha részeg vagy - megfogja a derekam, én pedig idétlenül ugrálok a kezei között. Érzem, hogy a pólóm felhúzódik és a fásli a bőrömet súrolja.

- Miattuk vagyok részeg! - rázom a fejem kergén.

- Nem, tévedés - egy mozdulattal arrébb lök egy fiút, aki épp a dekoltázsommal vívott farkasszem-párbajt. - Azért vagy részeg, mert ittál.

- Hümm... Valami idióta kötött velem fogadást! - újságolom el, de valami azt súgja, hogy ez rossz ötlet.

- Az az idióta én vagyok, Clarke.

- Tudtam én! - vigyorgok és szörnyen büszke vagyok magamra. - Szóval, nyertem?

- Hat feles a megbeszélt nyolc helyett és én tartalak.

- Nem vagyok háziállat, ne tarts! Aranyhal! - csillan fel a szemem. - Hallod! Lexa, egy aranyhal vagyok!

- Clarke. Az uszonyod a lábujjamat tapossa.

- Örülj neki! - szándékosan ugrálok a lábán, hogy tovább lapuljon, bár, így utólag visszagondolva olyan lehettem, mint egy epilepsziás fóka.

- Ha aranyhal vagy, teljesítsd három kívánságom - ránt magához közel.

- Attól függ...

- Pontosan mitől, Clarke?

- Hogy mit kérsz tőlem.