Fásli [𝒯𝒽𝑒𝟣𝟢𝟢 𝐹𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

20.

Lexa's POV

Clarke veszett jól néz ki. Feszes farmernadrágot visel, magassarkú csizmát, ami a lábszára közepéig ér, steppelt, sötétkék kabátot és a sötétben felismerhetetlen színű női táskát.

Baszki...

Lehúzom az ablakot és mint egy kis kezdő, első randis csaj, ennyit nyögök ki:

- Ne haragudj, hogy késtem. Szállj be.

Látom, mennyire meglepődött azon, ahogy tényleg itt vagyok. Kicsit sért, hogy ennyire nem bízott abban, hogy valóban jövök érte, de nem baj, előbb, vagy utóbb bízni fog bennem.

- Milyen napod volt?

Elszöszög azzal, hogy bekösse magát, elhelyezkedjen.

- A táskámat tehetem hátra az ülésre, vagy inkább lábhoz, vagy...?

- Nem lényeges, tedd oda, ahová neked kényelmes - nem hiszem el, hogy tényleg egy ilyen kis dolog miatt problémázik.

- Jó, csak mert van, aki nem bírja, amit meg tudok érteni, elvégre ki tudja, mivel érintkezett a táska ajla és-

- Clarke. Elég - kicsit nevetek. - Én is zavarban vagyok.

- De te ne legyél! Te vagy a sofőr! - méltatlankodik. - A végén a bokorban kötünk ki!

- Ott, ott, a bokorban... - a sötét miatt megengedhetem magamnak, hogy vigyorogjak kicsit. Kibámul az ablakon, én pedig nem tudom hova tenni az idegességét. - Én zavarlak ennyire? - kérdezem halkan, miután a harmadik kanyarnál is körömmel kapaszkodik az ajtón lévő kis párkányba.

- Nem, dehogy... Én csak... Hát... Nem bírom az autózást. Félek tőle... - motyog halkan. - Tudom, ostobaság!

- Nem, nem az - szakítom félbe, mielőtt megint magyarázkodni kezdene. - Ne haragudj, eddig nem vettem észre.

- Nappal okés vagyok, de sötét van...

- Deeee van LEDes lámpám! - felkattintom a reflektort, Clarke pedig láthatóan lehiggad kicsit. - Nézd. Kapsz egy menő ködlámpát is - újabb kart mozdítok el. - Mit szólsz?

- Így sokkal jobb... Köszi - óvatosan rám mosolyog.

Néhány percig csendben autózunk és próbálom olyan óvatosan venni a kanyarokat, amennyire az csak lehetséges.

- Van oka, hogy félsz? - bukik ki belőlem végül.

- Nem. Abszolút semmi, csak valahogy félek - kínosan nevet. - De igyekszem nem hisztizn- Fekvő rendőr! - sikkant.

- Ez egy csatorna fedél - tetován átnyúlok és megfogom a kezét. - A fekvő rendőrön egyenruha van.

- Mi? - néz rám.

- Semmi, ne haragudj, csak próbáltam oldani a feszkót - vallom be kis mosollyal. - Örülök, hogy itt vagy.

***

- Nincs kedved bejönni? - kérdezi, miután legalább öt percet üldögéltünk a kocsiban. Néma. Csendben. Nem. Nem volt kínos.

- Zavarok?

- Valószínűleg fogsz - bólint. - Pont ezért hívlak be.

- Ne már - nevetek. - Komolyan.

- Komolyan fogsz - néz rám, nos... komolyan.

- Akkor ki nem hagynám - kimászok, bezárom a kocsit, majd óvatosan a keze után nyúlok. Megkönnyebbülök, mikor adja magát és az ő ujjai is keresik az enyémeket. Bemegyünk a kapun, és csak az ajtó előtt enged el. A telefonja után kutat, fényt varázsol és egy gyanús muskátli mögül előszedi a kulcsokat, amikkel beenged minket. Bent minden sötét és csendes, csak a fali óra kattog.

- Egyedül vagyunk? - leveszem a cipőmet és annak ellenére, hogy egyáltalán nem ismerem itt a járást, lesegítem Clarke kabátját.

- Köszönöm - meglepetten pillant rám a kis gesztus miatt. - Igen. Egyedül. Kérsz valamit? - eltűnik valahol és hallom, hogy megnyitja a vizet. Visszajövet felkapcsolja a lámpát, így már látom a helyiséget, ahol állunk.

- Nem. Mit szeretnél csinálni?

- Jézusom, először zuhanyozni... - sóhajt fel vágyakozva. - NAGYON, nagyon szeretnék. Gyere, erre van az emelet - elindul valamerre, én pedig bizalmasan követem. Közben mindent alaposan szemügyre veszek.

- Szép ház!

- Köszi. Anya érdeme. Voilà, a szobám. Ööö... - zavartan körbe fordul. Annyi, hogy ha szeretnél az ágyra ülni, adok egy nadrágot, jó? Ez a mániám.

- Megértem. De nem akarok zavarni... Hol van anyukád?

- Dolgozik.

- Áh.

Rövid csend.

- Hát akkor én... Megyek.

- Lexa, várj!

Megborzongok, ahogy a nevemet mondja. Istenem, mit tesz velem ez a lány?

- Nem maradnál...? Kérlek. Nem szeretek egyedül lenni itthon este. De ha neked te-

- Szívesen maradnék - nem bírom visszafogni a mosolyom. - De tényleg.

- Oh, okés! - a teste ellazul, mint mikor egy kisgyerek megnyugszik, mert szabad anyával és apával aludni este. - Akkor én most csinálok vacsit, míg fürdesz, és aztán pedig gyorsan fürdök én is! Jó?

- Fürödhetnénk együtt is - jegyzem meg.

Kikerekednek a szemei, ahogy rám néz. Közelebb lépek hozzá, lassan átkarolom a derekát.

- Elvégre, a barátnőm vagy, Clarke - súgom a szemébe nézve.

- Én...

Képtelen egy értelmes mondatot összerakni, csak pislog, néha kinyitja, majd visszacsukja a száját.

- Ne aggódj, nem használlak ki - óvatosan elengedem. - Menj először te fürdeni.

- Nem! Jó az együtt...

Felvonom a szemöldököm.

- Jó?

- Igen! Szeretném!

Az ajkamba harapok, amikor ő is a sajátjába.

- Kérek egy törülközőt - súgom, ő pedig eltűnik egy gardrób szobában.

***

Ola!
Tudom. Bocsánat. De itt van! Nem friss, mert már legalább egy éve írtam ezt a részt, de szeretettel készült. És a következő rész erősen +18, úgyhogy csak tessék szépen várni. 😁
Továbbiak szép estét!