Fásli [𝒯𝒽𝑒𝟣𝟢𝟢 𝐹𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

8.

Sziasztok!
Nos, nyolcadik rész, remélem, ez is tetszeni fog😊
Nagyon jól esne némi nemű visszajelzés kommentben azoktól, akik az indulás óta olvassák a sztorimat. 🖤
Kellemes olvasást 😊

Clarke's POV

Megrázom a fejem.

- Értek ehhez.

Felvonja a szemöldökét, szavak nélkül kérdez és fitymál.

- Mutasd a kezed - állok elé. Megcsap az illata, én pedig elgondolkodom, hogy mióta van rám ilyen hatással.

Lexa gúnyosnak szánt mosolya inkább kényelmetlenséget mutat.

- Nem teszek semmit, amit előre el nem mondok, jó?

Nem felel semmit, én pedig épp kezdenék egy újabb hegyi beszédet, amikor ép keze lassan elengedi a sérültet.
Az agyamon két gondolat fut át.

Egyes számú: Lexa tette, amit mondtam, wao.

Kettes számú: a keze csúnya állapotban van. Bőre több helyen véres és horzsolt, a csuklója  pedig furán áll, lilás és kékes.

- Nem olyan rossz - mondom, miközben egy tálba langyos vizet engedek és rongyot dobok bele. Óvatosan kimosom a sebeit, aztán legfertőtlenítem. - Kiugrott a csuklód a helyéről...

Kérdő néz rám.

- Vissza kell tennem.

- Te ilyet is tudsz? - piszkálódik.

- Fájni fog, de meg tudom csinálni. Megengeded?

A szemébe nézek.
Megáll az idő.
Viszonozza a pillantásom, tekintetéből gondosan palástolt, de most kiszökő félelem bujkál.
Végül nyel egyet és bólint.

Óvatosan megfogom a csuklóját, majd visszanézek a szemébe.
Ő lassan bólint. Arcáról eltüntette a félelem, vagy az aggódás jeleit. 

- Mire vársz? - suttog halkan.

- Semmire - mondom csendesen és hirtelen a helyére roppantom a kezét. A csont nagyot reccsen, az arca pedig eltorzul. Lehunyt pillái mögül egy kósza könnycsepp folyik le. - Kész.

Lassan kinyitja a szemét, a tekintete szinte kapaszkodik az enyémbe.

- Sajnálom, Lexa... - nem vagyok benne biztos, hogy ezt csak a fájdalmára értem. Pislog párat, majd visszatér a büszke páncélja. - Bekötöm - mondom. Nem tudom elrejteni a csalódottságomat, hogy újra visszabújt a csigaházába. 

Fáslit és merevítőt keresek, majd az utóbbit a kezéhez rögzítve bekötözöm.

- Anyám orvos - mondom hirtelen. Ő csak a dolgozó kezemet nézi. - Talán érdemes volna, ha megnézne.

- Nincs rá szükség.

- De egy röntgen, vagy látlelet jó volna - erősködöm. Lexa a fejét rázza. Lassan sóhajtok. - Ha te nem akarsz valamit, amit nem is csinálod meg, ugye?

A szeme rám villan.

- De, a beadandó dolgozatokat mindig. Általában mindig - furcsa félmosoly rajzolódik az arcára, ettől pedig eláll a lélegzetem. A kezem is megáll, csak arra tudok figyelni, hogy mennyivel másabb az arca így, hogy mosolyog. Hihetetlen...
Ő is engem figyel, egyszerre óvatosan és kíváncsian. Képtelen vagyok más merre nézni. Csak őt, hogy, milyen gyönyörű.
Érzem, ahogy a szívem felgyorsul, és hogy a gyomromban a pillangók ropják a csárdást.
Úgy érzem, hogy az, hogy lány, semmin sem változtat; ha itt és most megcsókolna, hagynám. Viszonoznám. Bármit megtennék érte. 
Akaratlanul is előrébb dőlök felé.
Lexa egy pillanatra lenéz az ajkaimra, majd hosszan pislog, amialatt beszívja a levegőt.

- A kötés, Clarke - szól rám. Hangja ismeretlenül lágy.

Úgy nézek rá, mintha most ébredtem volna fel.

Istenem, mi ütött belém?

Ő itt Lexa, nem puszi pajtás! Sem szó szerint, sem máshogy.

- Ja, a kötés... A pupilla reflexekeidet néztem - magyarázom, lehetőleg hihetően. - Kész - Leukoplasttal rögzítem, majd kicsit hátrébb lépek. - Így jobb? Érzetre.

Megszemléli a kezét, kicsit forgatja.

- Igen - bólint végül.

- Rendben. Akkor szólj, ha szükséged van valamire - nem tudom, ezt miért ajánlottam fel, de titkon szerettem volna, ha segíthetek neki. - Ma mikor végzel?

Lexa furcsán néz rám egy pillanatra.

- Kettőkor, elméletileg, mert ez a dupla tesi lett volna az utolsó két órám.

- Akkor most elviszlek anyukámhoz a kórházba.

- Clarke, megmondtam, hogy nem - keményedik meg az arca.

- Kérlek, csak egy rutin vizsgálat! Lehet, hogy kell rá tenni valamit!

- Elláttál, jól vagyok, köszönöm, pont. Nincs szükségem további hercehurcára. Ha kell valami, majd megoldom - leugrik az ágyról, és az ajtó felé indul.

- Jó, oké! Felfogtam! - szólok utána kétségbeesetten. Nem akarom, hogy elmenjen...
Lexa megáll, de nem fordul meg.

- Akkor csak annyi, hogyha holnap is fáj, akkor...? Elmegyünk..?

- Clarke! - elém lép, olyan közel, hogy érzem az illatát. Elbódít, hihetetlen, hogy egyszerre tömény és légies. A szemébe bámulok, tartom magam, hogy erősnek tűnjek. Az orra pár centire van tőlem, de nem ijedek meg.

Többet akarok.

A csókját akarom, de jelen pillanatban túlságosan kába vagyok, hogy megilletődjek ettől a gondolattól, vagy hogy azon gondolkodjak, hogy mikor jutott ez az eszembe.

- Én nem megyek kórházba - súgja halkan, de mintha már csak magát győzködné. Nem nekem szól.
Öntudatlanul lépek egy picit közelebb, ő pedig fagyottan álldogál.
Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de felé hajolok. Szeretném őt érezni...

Arra számítok, hogy elhúzódik, mikor a homlokom az övéhez ér, de nem. Helyette óvatosan cirógatja az orrával az enyémet. Úgy fordítja a fejét, mintha meg akarna csókolni, de csak kedveskedve simogat tovább.
Feladom, megszüntetem a köztünk lévő távolságot, ő azonban alig mozdulva, de szinte rémülten kihátrál a csókból.

Zavartan nézek rá. Fogalmam sincs, mire számítottam, de erre egészen biztosan nem.

Bár, ha őszinte akarok lenni...

- Ezt nem tehetem veled... - suttog halkan.