Fásli [𝒯𝒽𝑒𝟣𝟢𝟢 𝐹𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

15.

Páppárárááá, hétfő van, kellemes olvasást! 😊

U.i.: ha tetszik a rész, a könyv, hagyjatok nyomot, nagyon jól esik minden csillagocska és/vagy komment! 🤩

Clarke's POV

- Parancsolj - egy pohár vizet kapok a kezembe. Lassan beleiszok.

- Köszönöm.

- Jobb?

Bólogatok, közben próbálom elcsitítani a szívem, ami már egyáltalán nem a korábbi, pillanatnyi rémület miatt van.

- Nem szereted a magasságot?

- Hát... - újabb kortyot iszok, jó hosszan és feltűnően lassan. - Kicsi voltam és fent ragadtam az óriáskeréken. Azóta nem nagyon preferálok semmit, ahol a talpam alatt nincs talaj.

Lexa kíváncsian néz rám, mintha valóban érdekelné a mondandóm.

- Akkor miért jöttél falat mászni? - dönti oldalra a fejét.

- Mert izgalmasnak tűnt és az is volt - megállok, forgatom a poharat a kezemben. - Meg amúgy... Jobb híján elfogyott minden sport lehetőség - nevetek fel.

- Nagyon aktívak voltatok - gúnyolódik.

- Most miért vagy ilyen? - meredek rá.

- Ilyen milyen?

- Ilyen dölyfös!

- Dölyfös volnék? - szórakozottan mosolyog.

- Igen! Wellsszel kapcsoltban! Ő a barátom.

Lexa megakadva néz rám. Percekig mered az arcomra, a tekintetében zavarodottság és a megbántottság villog.

- Barátod?

- Igen, képzeld! Amióta csak ide jöttem! És te folyton úgy tekintesz rá, mint egy zavaró tényezőre, mint egy koloncra!

Csendben figyel. Az arckifejezésén nézve közel azt a fájdalmat érzem, amit rajta látok.

- Talán, mert azt hittem, hogy az... - suttog. - De rosszul hittem. Ne haragudj.

- Mi?

- Nem lényeg, Clarke.

- De igen! - a szívem hevesen ver, most egész más okból. Istenem, add, hogy ne értsem félre...

Lexa csak szótlanul áll előttem, majd a keze az enyém felé indul. Tétova, óvatos mozdulat, mintha az elutasítástól, vagy kínos szituációtól tartana.

- Gyere el velem valahova.

Megakadva nézek rá. A zavarodottság kiülhet az arcomra, mert a szeme derűsen megcsillan.

- Mi? - kérdezek vissza sután.

- Gyere velem. Most, akár!

- De a sport nap... - tiltakozom nem túl meggyőzően. Már eldöntöttem, hogy megyek.

- A lányok tartják a frontot. És te mondtad, hogy nincs több sport lehetőség. Tessék - kihúzza a zsebemből és lepecsételi a füzetecském, amibe a többi állomáson gyűjtöttem igazoló firkantásokat, hogy valóban részt vettem a sport napon. - Kész, kimaxoltad.

Úgy néz rám, hogy képes volnék a térdei elé vetni magam és valami olyasmit benyögni, hogy "menjünk, bébi, erre vártam mióta!", vagy valami egész más hülyeséget.

- Nem lesz baj?

A szája olyan mosolyra húzódik, amitől a pillangóim diszkózenére kezdik ropni.
A fény megcsillan a fogain.

- Talán. De nem érdekel - súgja, csábító szemtelenséggel bámulva az íriszeimbe.
Innentől fogva engem sem igazán érdekel, úgyhogy miközben azon erőlködöm, hogy ne váljak kocsonyává, bólintok.

Lexa egy mozdulattal, a combomnál fogva ránt közelebb magához. A lábaim között áll, ha egy kicsit előrébb csusszannék, a lüktető nőiességem hozzá simulhatna a hasához...
Az ajkaim elnyílnak, és tehetetlenül nyöszörgök, ahogy az ujjai feljebb vándorolnak, súrolva a fenekem.

- Tudod, Clarke... - kezdi egész halkan, a lehelete csiklandozza először az arcom, majd ahogy közelebb hajol, a fülem és a nyakam. - Dehogy tudod - finoman a fülembe harap.

A kezéhez kapok, erősen megszorítom, de nem azért mert le akarnám állítani.
Épp ellenkezőleg.
Közelebb húzom magamhoz, ő kicsit megremeg a meglepettségtől.

- Mit nem tudok? - súgom, és minden erőmmel próbálok csábos lenni.
Feszegetem a határait és a sajátjaimat, az orrom a nyakához érintem. A bőre puha és egyszerre töményebben érzem Lexa erdőillatát, mint eddig valaha.

Nem válaszol, ezért megkockáztatom megharapni kicsit. Ha még közelebb lehetnék...

A lábamat a derekára kulcsolom.

- Clarke... - sóhajt halkan, és nem tudom eldönteni, hogy kéjes, figyelmeztető, vagy lesajnáló. - Megyünk? - húzódik el kicsit. Szemei az enyémeket figyeli.

Zavartan nézek rá.
Ennyire rosszul csináltam...?

Talán látja a kétkedést az arcomon, mert kicsit elmosolyodik.

- Ha folytatod, nem megyünk sehova.

Oldalra billentem a fejem. Ez most tényleg az volt, aminek gondolom...? 

Lexa finoman lehúz, hogy a talpam padlót fogjon. A kezét nem engedem el akkor sem, mikor már teljesen kiegyenesedtem.
Ő rám pillant, én pedig zavartan akarok elhúzódni, de nem enged. A szeme mosolyog, az ujja megsimítja a kézfejem, ahogy lassan elszakad tőlem és kifelé indul.
Kábultan pislogok, majd sután elindulok. Az ajtó becsukása közben egy pillanatra elgondolkodom.

Hová megyünk? Mit művelek voltaképpen?

De valódi választ nem várok. Csak vele szeretnék lenni.

Lexa türelmesen vár rám, majd ahogy mellé kacsázok, lassan elindul.