Wonderful /SzJG ff/ ✔

1.7

(09.09)

~Zsófi

Jézusom, micsoda nap volt a mai!
Reggel iszonyatosan boldogan ébredtem. Kikeltem az ágyból, majd kivettem a szekrényből egy egyszerű szürke halálfejes pólót, egy fekete farmert és a fekete DRK cipőmet. Felöltöztem, a hajamat felcopfoztam és lementem a konyhába. Anya mosolyogva csinálta a reggelinket.
- Jó reggelt! Mi lesz a reggeli?
- Neked is bogaram. Rántotta lesz - nézett rám vidáman. Látszott rajta most, hogy apa itthon van sokkal vidámabb és nem olyan szigorú.
- Okés - leültem az asztalhoz és megreggeliztem. Reggeli után siettem a suliba. Martin ma is kint várt.
- Szép jó reggelt - húzott magához egy csókra.
- Neked is -mosolyogtam rá miután elengedett. Kézen fogva indultunk a suliba.
- Nagyon vidámnak tűnsz.
- Mert az is vagyok!
- Felvidít, hogy láthatsz? - vigyorodott el.
- Apu tegnap hazajött több, mint egy év után - hagytam figyelmen kívül a kérdését.
- Lelépett tőletek egy évre? Tuti valami kurva volt a dologban - morfondírozott, de megráztam a fejem.
- Munka miatt utazott el.
- Oh, bocsi.
- Semmi baj - legyintettem. A suli elé érve egy puszit nyomtam az arcára és odamentem a fiúkhoz.
- Sziasztok - köszöntem nekik.
- Hali, szia, csá, csövi - köszönéseket kaptam.
- Gondolom mostmár minden happy lesz most, hogy az apukád otthon van - karolta át mosolyogva a vállam Oli.
- Nagyon remélem - sóhajtottam. Csengetéskor bementünk a suliba. Irodalommal kezdtünk. Az órán Nórinak többször kellett fegyelmeznie a fiúkat (Alexet, Ricsit és Olit).
- Olivér remélem tudod, hogy ismerem a szüleidet! - nézett rá szigorúan Nóri.
- Igen, tanárnő - csúszott lejjebb a székén. Az óra után kimentünk a teremből. A folyosón Lara, Zoli és Flóra beszélgetett. Gondoltam rá, hogy odamegyek hozzájuk, de inkább elvetettem a tervemet.

~Lara

- Nem tudod már tovább titkolni - rázta meg a fejét Flóra.
- Tudom, de...
- Nincs semmi, de! Ha tényleg azt akarod, hogy minél előbb megtudja akkor vedd rá valahogy arra, hogy áthívjon magához! Anyukád felismer és bumm! Újra együtt a család - mondta Zoli.
- De félek! Te mit tennél, ha 10 éve láttad volna utoljára a szüleidet és a testvéreidet?! Félek visszamenni, mert lehet megutáltak azóta! - kezdtem könnyezni. Flóra rögtön megölelt.
- Jaj, ne legyél ilyen, csajszi - simogatta a hátamat.
- Nem tehetek róla, hogy félek - szipogtam.
- Nem lesz semmi baj. Biztos nem haragszanak rád - fogta meg a vállam Zoli. Csengetéskor bementünk nyelvtanra. Bejött a tanárnő, de összeráncolt szemöldökkel nézett rám.
- Zsófi azt hiszem rossz osztályba jöttél - mondta nekem, mire értetlenül néztem rá. A többiek is.
- Én Lara vagyok - feleltem. Közelebb jött, majd a szememről megállapította, hogy én tényleg Lara vagyok.
- Ne haragudj, csak a b-ben az egyik lány hasonlít rád.
- Tudom - sóhajtottam.

A nap végén bátortalanul mentem oda Zsófihoz.
- Szia - köszöntem neki.
- Szia, hogy vagy?
- Jól. Te?
- Én is, ne haragudj, de sietek haza.
- Miért?
- Tegnap jött haza az apukám. Szia! - futott előre. Gondoltam követem őt, hogy még ott laknak-e, mint 10 éve. Mikor Zsófi bement az egyik kapun örömmel láttam, hogy nem költöztek el onnan. Vajon honnan jött haza tegnap apa? Az elmélkedésemből egy kéz rázott vissza.
- Szia, egyetlenem - suttogta a fülembe Martin.
- Rossz lánnyal kezdtél - fordultam szembe vele. Meglepetten nézett rám.
- Azt hittem, hogy Zsófi vagy.
- Hát tévedtél és ajánlom, hogy legalább őt hagyd békén! - néztem mélyen a szemébe.
- Különben mi lesz, Lara? Szólsz apucinak? Ja, bocs, de az apád szarik rád! - lépdelt közelebb hozzám miközben én hátráltam, de egyszercsak a hátam a kapunak nyomódott. Martin felnézett, majd gyorsan elfutott. Értetlenül néztem utána, majd hallottam, hogy kinyílt a kapu ajtó. Rémülten fordítottam oldalra a fejemet és megláttam Őt. Sokat változott 10 év elteltével. Összevont szemöldökkel nézett rám.
- Azt hittem, hogy egyszer már bementél.
- Én...
- Gyere - fogta meg a karomat és bevezetett a házba. Bent minden olyan ismerős volt. A falon képek lógtak Zsófiról, Beniről és a szüleinkről. De rólam nem volt egyetlen egy kép se. Elfelejtettek volna?
- Mi volt ma a suliban, Zsozsó? - érdeklődött, de ekkor valaki lejött.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte tőlem meglepődve Zsófi.
- Mi? De... - kapkodta köztünk a tekintetét apa.
- Elfelejtetettek engem? - kezdtem könnyezni. Apa az arcát a kezébe temette, majd az arcát megdörzsölve nézett rám. Csillogtak a szemei a könnyektől, majd szorosan megölelt engem.
- Hogy is felejthettünk volna el! - ölelt.
- Ki ez a lány? - jött le egy srác. Elengedett apa, így megtudtam nézni ki kérdezte.
- Tudod mi folyik itt Lara?
- Az ikred vagyok - léptem közelebb hozzá.
- Mi?
- Szerinted miért festettem be a hajam? - fogtam meg egy tincset.
- Mivan?! Van mégegy idegesítő nővérem?! - akadt ki Beni.
- Ajj már! - borultam Beni nyakába. Kis idő után ő is átölelt.
- De miért nem meséltetek róla? - kérdezte Zsófi.
- Kicsik voltatok még amikor Lara megszökött. Édesanyátok is azért volt veletek szigorú. El kellett volna mondanunk nektek az igazat, de féltünk, hogy soha többé nem fogjuk látni Larát - mesélte apa. Ekkor Zsófi úgy megölelt, hogy felborultunk. Sírva öleltük egymást a földön fekve. Ekkor kinyílt a bejárati ajtó.
- Itt meg mi történt? - kérdezte egy női hang.
- Előkerült - nézett rá apa. Felálltunk a földről így együtt látott minket anya.
- Lara! - ölelt szorosan magához anya.
- Annyira sajnálom, hogy megszöktem! - sírtam a vállába.
- Semmi baj, kislányom - hallottam anya hangján, hogy ő is sír. Miután elengedett boldogság csillogott a szemében.
- Hiányoztál drágám - puszilta meg a könnyáztatta arcomat. Miután elengedett Zsófi lépett mellém.
- Zoli úgy akart téged bemutatni, hogy Pataki?
- Valószínűnek tartom - nevettem el magam kínosan.
- Zoli? Ki az a Zoli? - kapta felém a tekintetét apa a fiú név hallatán.
- Csak egy osztálytársam és egy barátom. Semmi több.
- 10 évig nem láttam a másik lányomat és kitudja mi volt vele - motyogta apa.
- A rövid verzió annyi, hogy megtalált egy idős néni az utcán, elvitt magához, majd a fiának adott, hogy neveljen fel engem, de magasról tett rám. Nem érdekelte, hogy hol vagyok vagy mit csinálok - vontam vállat.
- Ch, a bunkó parasztja - dünnyögte apa.
- De az a lényeg, hogy már itt vagy velünk - mosolygott rám anya. Igaza volt és végülis nem haragudtak rám a történtek után. 10 év kellett, hogy erre rájöjjek.

<Eddig tartott>

Sziasztok, remélem tetszett ez a rész!

By: M.