A Vörös lány - Pál utcai fiúk

Három Pál utcai

- Dia szemszöge- 

- Na mi az? Nincs egyik Vörös se? Máris kidobtak? - állt meg a padnál ahol olvastam Csónakos. Vele volt még Barabás és Kolnay is. Remek. Ez kellett most nekem.
- Hiányzok ezek szerint? - nem állok fel, csak válaszolok. 
- Egy kém? Egy hazug? Kizárt. Sokat hiszel magadról. 
- Mivel idejöttetek hozzám, azt jelenti érdekel amit tettem. 
- Hát persze! - fakad ki Kolnay. Hangján hallom, nagyon bántja ez az egész. - A csapatunk része voltál! Hittünk neked, de te becsaptál! Illesz a csapatunkba! 
- Nem illik oda. Nézz csak rá - szólal meg Barabás is. 
- Dehogynem! 
- Egy igazi Pál utcai nem tesz ilyet! Nem illik be! 
- De, meg kell tudni bocsátani! 
- Elég, fiúk. Nem kértem senkit, hogy bocsásson meg. Eldöntöttem, velük szeretnék lenni - felálltam, hogy másik padhoz menjek olvasni, de utánam szól Kolnay. 
- Mit tudnak neked megadni, amit mi nem? Mert mi tényleg barátként gondoltunk rád.. 
- Azt a csapatot, aminek része akartam lenni. 
- Hát az biztos, hogy nem nyalizol most nekünk bocsánatért - eléggé meglepődtem ennek hallatán. Kit érdekel ez? 
- Mert nem kell a bocsánatotok. Ellenségek vagyunk, törődjetek bele. 
- Azt mondod ellenségek vagyunk? 
- Igen. 
- Akkor is, ha megfenyegetünk, hogy elkapunk? 
- Még, hogy nem hiányzok. 
- Választ. 
- Igen. Felőlem elkaphattok - összenéztek. Tanácstalanok voltak először. Nagyobb ellenállásra számítottak. Aztán elhatározták magukat, felém indultak. Komolyan gondolták? Na ez izgi lesz. Áts, megint le maradsz az izgalomról! Mondjuk égetőbb gondjaim is vannak, mint rá gondolni. Futni nem akarok, de tenni az ellen, hogy elfogjanak kéne. Hmm. A pad mögé állok, de hát ez értelmetlen. Ha egy ember ellen lennék beválna, de így nem. Jó, akkor már mindegy. Két oldalt lefogott Kolnay és Barabás. 
- Így most jó akkor? - mellékesen jó, hogy tegnap kaptam kiképzést ilyen esetekre. 
- Nem. Elkapunk. 
- Aham. Boka mit szólna hozzá? - összenéztek. Jó pontra tapintottam. A kidumáló készségem mindig is hasznos volt.
- Ne érdekeljen ez téged - igen hasznos volt. Csak nem mindig hatásos. 
- Nem csak a Vörösök erősek, hogy egyedül bántsanak valakit. 
- Kolnay, hova vigyük?  - kérdezte Csónakos. Ő lett a vezetője a kis csapatnak? Rám nézett, majd sóhajtott.
-Bizzos ezt akarod?
- Nem én akartam, hogy elkapjatok.
- Srácok, biztos ezt akarjuk tenni? Lemenni az ő szintükre? Miben leszünk jobbak náluk? - a többiek elbizonytalanodtak. 
- Igazad van, nem leszünk olyan kegyetlenek, mint ahonnan ő jött. Elengedtek, de a könyvem maguknál tartották. Épp szólni akartam, de megelőzött Barabás.
- Hadizsákmány. Ha kell, gyere a Grundra.
- Na az kizárt! Ide vele! - azzal kezem felé nyújtottam, de háta mögé tette az a szemét Kolnay.
- Menjünk srácok! - el is indultak, de Átssal találták szembe magukat. Ő meg, hogy a manóba kerül ide?

Látszott, hogy félnek, de azért nekem címezték a szavaikat, nem a parancsnokomnak:
- Látom segítség nélkül nem boldogulsz. Egyedül gyenge vagy.
- Mert ti nem hárman jöttetek? Már végre igazságosabb az állás - nem tudtak ebbe belekötni. Várták mi lesz. Áts végre megszólalt, de nem azon a kedves hangján, amikor velem beszél. A szigorú és fagyos hangját használta.
- A könyvet - vonakodva, de ellenkezés nélkül adták oda. Azta! Már értem miért unatkozik. Ebben nincs kihívás. Hiába ellenséges vezető nekik, nagy a tekintélye. Vagy csak félelem? Egyre megy. - Azt tanácsolom, hagyjátok őt békén, különben problémáitok lesznek. A többieknek is megmondhatjátok, hogy személyesen bosszulok meg mindenkit, aki hozzá ér - eléggé leesett az álluk. Őszintén nekem is. Na erre nem számítottam. Örüljek vagy mondjam meg neki, hogy magam is megtudom védeni? Bár a mostani helyzet kitűnő ellenpélda volt. Velem szembe fordultak és elmentek mellettem. Kolnay ezt suttogta nekem címezve:
- Ilyen védelmezővez nekem is nagy lenne a pofám.

- Feri szemszöge -

Engem senki és semmi nem érdekel. Ezt hittem sok ideig. A csapat volt a mentsváram. Nemecsek halála és az a tény, hogy részben én okoztam a halálát, nagy sebet ejtett rajtam. Már végre tisztázni tudtam magamban a dolgokat, kis megnyugvásom volt, de akkor jött Dia, és feltépte a sebeket.  Ő más, mint sok lány. Nem vesz fel álarcot, és ki mer állni a maga igazsága mellett. Az izgalom is azért kell, hogy feledjem a fájdalmakat, amik vissza térő vendégeim. Szeretem, ha más is szenved, mégis megállítom a Pásztorokat, ha gyengébbet vernek meg. Mégis megmentettem most is Diát, akit szeretek bántani. De akkor miért nem néztem végig? Ráadásul velem akart jönni mindenképp. Pedig zavaró tényező. Bár érteném magam! Muszáj levezetnem a feszültséget. A kérdés, hogy hogyan?
- Meddig akarsz még bosszantani?
- Amíg nem mondod el mi a bajod. Rám vagy mérges?
- Benne van a pakliban.
- Akkor hagyd, hogy jóvá tegyem! Mondd, mi a bajod? - már jó ideje nem mesélek senkinek semmit. Neki se áll szándékoméban.
- Jóvá akarod tenni!? - tudom, kezdek kiborulni. Egyszerűen nem kellett volna a csapathoz csatlakozni! Nem kellett volna, ilyen kedvesnek és vonzónak lenni! Na jó, valamit muszáj szétverni. Amikor én kiborulok, a józan eszem nem segíthet.
- Csak hagyj egyedül.
- De..
- Tűnj, el! Nem akarlak bántani fogd fel! - ez persze csak részben igaz. Nem tudom mit akarok.
- Csak akkor megyek, ha ez parancs - hangja megremegett. Tehát mégse olyan könnyű neki ez? Mégis fél tőlem? Annál jobb. Legyen tisztában azzal, hogy a tűzzel nem játszunk, mert még megégetjük magunkat.
- Igen. Parancs - szalutált, majd elfutott. Így egyedül maradtam, gyötrő gondolataimmal.