A Vörös lány - Pál utcai fiúk

Szörny

- Feri szemszöge -

Fekszünk. Én az ágyamban, Dia pedig egy matracon az ágy mellett. Ébren van még, hallom ahogy mocorog. Gyorsan veszi a levegőt, mint aki sír. Nem tudom mit tegyek. Azt hiszi nem hallom, de nagyon is. Akkor meg miért nem teszek semmit? Miért nem tudom rávenni magam? Akár arra, hogy megszólítsam, megsimogassam esetleg mellé bújjak? Nem tudom mennyire lenne illetlen, de szerintem őt se érdekelné.

Végre elhatároztam magam. Kitakarózok, majd lehuppanok mellé és megölelem. Nem mozdul, lehet megijedt. Végülis nem csodálom. Azért ha bele gondolok, tényleg absztrakt a tervem. Megszólítom, csak amiatt, hogy tudja, nem bántani akarom.
- Semmi baj. Minden rendben lesz - felém fordul. Szemem már hozzá szokott a sötétséghez, tehát kitudom venni, a szemét és nedves arcát. Megtörli a kezével és vát. Mire vár? Mit kéne még ezen kívül is tennem? Már így is túl túlteljesíthettem magam. Úgy néz rám, mintha kísértet lennék.
- Áts, - ch! Olyan rossz ezt a megszólítást hallani, miközben épp egy matracon fekszünk (a puha ágy mellett ráadásul). - Meddig maradhatok? - meglepett a kérdés. Hogy érti? Nem csak ma éjszaka nem akar/ nem tud otthon aludni?
- Meddig szeretnél?
- Hát.. egy hét lenne... - eléggé zavarba került. Nagy kérésnek érzi. Mi történhetett a családjában? Mondjuk gyanúsan hallgatott róluk mindig.
- Attól függ. Mi miatt?
- Muszáj most elmondanom? - nem akarom kényszeríteni olyanra, amit ennyire nem akar. De mégiscsak egy hét.
- Rendben, ha majd a héten elmondod - bólintott. - Na egy nagy kérdés jön akkor, aminek a megoldása, rád hárul!
- Micsoda? - félénken mondja. Tényleg fél tőlem, vagy mi?
- A szüleimnek te mondod el és te találsz ki okot - ahogy ezt végig mondtam, rá tettem a fejem vállára, de ő meg elhúzódott. Sebesen. Értem. Zavarom őt. Lehet nyomulok, de akkor mondja meg! Várjunk, lehet pont a nyomulásom miatt fél? Ó én hülye! Fölülök és másznék vissza az ágyamra, de megfogja a kezem. Abban reménykedek, azt mondja maradjak.
- Köszönöm - kitépem a kezem az övéből és lefekszek a párnámra. Nem bírom már ezt! Már biztos, hogy szetetem.  Nem nekem való ez! Nekem a csata, viszály és bunyó való. Mondjuk ez az érzés is ilyen. Csata magammal, viszályban magammal és bunyó is biztos ide illik. Miért nem inkább ellenségeket szereztem ez az érzés helyett? Miért nem a Pásztorokkal vita? Miért ez.. és még csak választásom sincs. Remek. Ráadásként ő meg.. tartja a távolságot. Ha így állunk, nem vígasztalom meg  legközelebb! Ez baromság, úgyis megölelem akkor is. Úgy is tenni fogok valamit.

- Dia szemszöge -

Őszintén? Féltem. Ahogy egy matracon voltam vele. Ahogy rám támasztotta fejét és ahogy megölelt. Nem ismerem őt. Nem tudom mire képes. Sokkal erősebb mint én, és még sötét is van. Ahhoz pedig csak rossz emlékeim vannak. Nem félek a sötéttől, csak régen többször a sötétből jött a támadás. Egyszerűen belém ivodótt az a félelem. És az, ahogy mellém bújt és magához szorított, egy iszonyú emléket hozott fel. Kislány voltam még. Talán öt éves. Hittem még mindenben. A tündérektől kezdve a télapóig. Van egy bátyjám, ő meg megviccelt. Úgy tett mintha egy szörny lenne az ágy alatt, a következő pillanatban meg hátulról átölelt. Felsikítottam, ő meg megütött, hogy ne visongjak. Ő megmenteni jött és ezt kapja. Elhitette utána, hogy az ágy alatt egy szörny van. Aki csak sötétben van ott. Utána eljátszotta, hogy az a valami elkapta őt és megölte. Sírtam, sikítottam, de nem jött senkise, hogy megmentsen. Ketten voltunk otthon, a ház üres volt. Bár ha ott lettek volna szüleim, úgyse jönnek, csak leszidni. Sirattam a bátyám és magamat.  Egész éjszaka ott ültem az ágyamban, térdeim a fejemhez húzva. És rettegtem. Már nyilván nem venném be, de az a rettegés, a szívemben maradt. Sohase tudtam elűzni. Mindig ha sötét van, próbálja átvenni az uralmat a testem felett. Ahogy Áts megölelt, tisztára olyan volt. Egy erős kéz hátulról, aki ellen esélyem sincs. Ezért akadtam ki belül. Próbáltam normálisan viselkedni, vagy elfojtani ezt az érzést, de nem ment. Ő meg azt hiheti, utálom őt. Egyszer elmagyarázom neki. Az a várakozás, hogy mikor jön már a szörny megölni fájdalmak között, iszonyú. Reggel, amikor fel kelt a nap, csak akkor tudtam révenni magam, hogy az ágy mellé nézzek. Nem volt ott a bátyám. De tele volt vérrel. Később rájöttem, ketchup volt. Elsírtam magam. Nagyon féltem és az, hogy azt hittem az a bátyám vére, nagyon megrémített. Egész nap nem mertem kikelni az ágyból. Senki se jött, hogy lenyugtasson. Egyedül voltam ezzel az egésszel. Már ment le a nap, mikor hangokat hallottam. A testvéremét és egy barátját. Nagyon megörültem. Már futottam is volna hozzá, de eszembe jutott a szörny. Egy pillanatig haboztam, majd kifutottam a szobámból. Az ajtót becsaptam magam mögött. Fellélegeztem és a hangok után mentem. A nappaliban voltak. Tévéztek és röhögtek. Én a nyakába ugrottam, ő meg eltolt magától mint egy férget. Nem érttem őt. Mikor azt mondtam, úgy örülök, hogy él, röhögésben tört ki. Zengett tőle a ház. Nem értettem mi ez az egész. Aztán ezt mondta. Tisztán emlékszem a hangsúlyra is. Lekezelő volt.
- Olyan idióta vagy! Nem hittem, hogy beveszed! Ekkora hülyét mint te! Olyan naiv és pici vagy, menny inkább babázni és tovább ne zavarj - sírva futottam el. Nem hittem, hogy ez csak hazugság. Azaz azt nem hittem, hogy ilyet lenne lépes hazudni. Napokig nem ettem. Nem mintha bárki aggódott volna. Az ágy alá, évekig nem mertem benézni. Mindig félelemmel aludtam el. Nem tudva, mi van alattam. Egy kis gyereknek, fontos, hogy az általuk hibásnak vélt testvért leszidják. Mikor elmeséltem Anyumnak, végig se akart hallgatni, de mivel addig nem hagytam békén kénytelen volt. Utána csak röhögött rajtam és megdícsérte a bátyám. Kész trauma volt nekem azaz időszak. Sajnálom Áts, még nem állok készen, ennyi év után se, hogy a családomról beszéljek. Sokszor elgondolkoztam már, ki is a szörny? Aki nyálkás lény és az ágyak alatt van, vagy az olyan emberek, akik élvezik ha fáj a másiknak?