A Vörös lány - Pál utcai fiúk

Eltűnés

- Feri szömszege -

Ledermedve állok. Mi a fenét művelek? És ő mit művel? Megcsókolom és ellök. Nem volt a megfelelő pillanat. Hülye voltam. A pár másodperce történt esemény lehet múltidő? Áhh, bánom is én! Megtettem. Ő meg ellökött. Szép kis első csók. Emlékezetes, az tuti. Utálom. Utálom, amiért ellökött, amiért elment a füvészkertből, sőt! Amiért idejött! Persze én voltam az idita, amiért bevettem őt. Amiért hittem benne, hogy szerethet, amiért utána szaladtam és amiért szeretem. Lehet, én magam vagyok a hiba? Nem. Ezt a gondolatot próbálták kinevelni belőlem, mert nem így van. És ha mégis? Néha jó lenne egy olyan barát, mint amik a Pál utcában vannak. Mégha gyengék is, legalább közösen gyengék. Néha jobb, mint egyedül erősnek lenni. Vajon meddig lehet erős valaki egyedül? Ha egy acél golyót vágok a földbe folyamatosan se bírja örökké. Akkor én miért bírnám? Persze, mert van lelkem és ember vagyok. Mi is olyan nagy szám abban, hogy embernek születtem? Véremben a bosszú vágy, harag, gonoszság és aljasság. Ezek az emberek? Kedvesen születünk vajon és csak közben leszünk ilyen.. ilyen.. vadállatok? A világ ront meg minket, vagy mi saját magunkat?

Lassan vissza megyek a szigetre, ahol zűrzavar van. Nem akarom megállítani őket. Miért kéne? Úgyis kitesznek most, hogy egy lány után futottam. Bár.. nem. Nincs bár. Nincs fölösleges remény! Úgyis kipakolnak, én meg nem fogok ellenkezni, mert nincs bennem annyi erő.

Elül a vita. Felém fordulnak. Nem tudom, mennyi érzelmet látnak. Vajon mennyit tudok elrejteni maximum?
- Áts Ferenc, a Vörösingesek régi vezére, távozz - mondja Márk nekem  címezve. Nem akarok meghunyászkodni. Inkább kérdezek.
- Milyen jog alapján dobtok ki? - elmosolyodik. Amelyik izmommal nem a mimikámon dolgozok, azokkal vissza tartom magam, nehogy megverjem itt és most.
- Egy ember kivételével mindenki ezt szavazta. Mindketten, ki lesztek pakolva - kaján vigyor arcán. Megérdemelné, hogy letöröljem. Mégse teszem. Biccentek, majd indulok. Mögöttem lépteket hallok. Nem nézek hátra, mégis tudom ki állt ki mellettem. Kötő. Valószínű, Dia barátsága miatt, de itt van. Mától, nem fognak tisztelni. Félni fognak, de a mostani rangom el fog tünni az idővel.

Egy padra letelepedek, jobban mondva a támla részére. Ádám törökülésbe telepedik az ülő részén. Hallgatunk, de egyszer minden csöndet meg kell törni.
- Parancsnok, most mit teszünk?
- Parancsnok, mi?
- Azért tettek ki, mert ezt gondoltam. Nehogy most legyen másképp! - bírom őt. Mégse veszett el minden. - Most mit teszünk?
- Nem tudom még azt se, mi a cél.
- Te vagy a Nagy Áts Feri. Mindig van terved és mindig kitalálsz egy megoldást. Ezért vagyok most is itt veled, mert tisztellek.
- A régi énem tiszteled. Az emberek változnak - állnék fel, mikor Ádám felugrik és nekem esik. Nem számítottam rá, így nagy koppanással érkezünk a pad túloldalán. Nem érez diadalmat, mert leterített. A szeme mérgéről árulkodik. Neki áll beszédet mondani nekem parancsoló hangon. Közben megüt párszor. Vajon a hatás vagy a harag miatt? Nem ellenkezek. Tűröm. Tűröm? Már tényleg nem az vagyok, mint egy hónapja. Akkor aki ezt tette volna velem megkapta volna a magáét. Most meg hagyom, hogy üssön?
- Hazudsz, Áts. Ugyanaz vagy mint voltál, csak éppen gyengébb vagy mint hittem. Azt hittem küzdesz a végsőkig és nem adod fel. Erre most pont ezt teszed? Hülye vagy. Én imádom Diát, de közlöm veled, nem ér annyit senki, ő se, hogy elveszítsd önmagad Egy vezér nem süllyedhet le ennyire. Te végképp nem. Felfogtad!? - itt felemeli a hangját és mert nem felelek, megint megüt. Elismétli se felelek, aztán újra. Itt elgem lesz és lenyomom a földre. Most én vagyok fölül. Elvigyorodik. Miért is? Hát persze... elérte amit akart. Nem hagytam magam tovább. Nem hagytam, hogy püföljön. Ezt felismerve, elengedem magam és lefekszem mellé a fűbe. Nem mondok monológot, mégis biztos vagyok abban, tudja mit gondolok.
- Köszönöm.
- Szívesen. Bármikor megütlek, ha ez neked ekkora öröm -.  mosolyog rám. A megható pillanatot el kellett rontani. Végülis nem bánom. Még ki kell találnom mi legyen! Terv kell.

Belépek az ajtómon, abban a tudatban, hogy egy szomorú Diát találok. Tévedtem. Semmilyen Diát nem találtam. Akkor hova mehetett mégis? Ahh! Apjához biztos nem ment. Az kizárt. Pál utca? Nem, oda se. Benedek! Hozzá ment biztosan!

Végre bejutottam hozzá. Sok időbe telt. Bár mikor beléptem hozzá, már tudtam, nem járt itt. Akkor csak megkérdezem, hova mehetett. Ferde szemekkel néz, amikor belépek hozzá, de mikor elmondom, hogy eltűnt Ő, szinte kiugrik az ágyból. Egy nagy szisszenéssel végül feladja.
- Nincs ötleted hova mehetett? - elgondolkozva bámulja a plafont. Olyan.. jó kisugárzása van. Egy erős és határozott töltetet ad ez hozzá.
- Az erdőben van egy hely, ahova még régebben járt ott tölteni a szabadidejét. A nagy tisztásnál van egy kiszáradt fa, amögött van nagyjából száz méterre. Ez nem jellemző rá. Álltalában ki szellőztette a fejét és haza ment. Kérlek, találd meg őt, mert valami történhetett.
- Mindent megfogok tenni.
- Tudom.

Rohantam az erdőbe és a tisztáson is viszonylag hamar megtaláltam a száraz fát. Jobban mondva, a helyét, mert kivágták. Egy gallyakból álló építményt fedezek fel. Nagyon jól néz ki, de az, hogy a keresett nincs itt, egy tőr döféssel ér fel. Mi a célom? Vele lenni és megtalálni őt. Lehet fordítva kéne. Megtalálni kéne előbb, csak aztán vele lenni. Vigyáznék rá jobban, mint eddig. Kiabálom a nevét, de csak az erdő némasága a válasz. Besötétedik, de nem tudom rávenni magam a távozásra. Mikor elhatározom magam se haza megyek. Először a rendőrségnek bejelentem, majd céltalanul járom az urcákat, őt keresve. Remélem, nincs baja.