A Vörös lány - Pál utcai fiúk

Haza menni

- Feri szemszöge -

Egyedül jártam a várost. Megnéztem minden porszemet, de inkább csak láttam. Az agyam kikapcsolt. A harag átvette az uralmat és még azt sem tudom mi volt az oka! Leszegett fejjel ballagok. Nem akarom látni a sok idiótát, csak mégjobban felhúznám magam. Nem akarom látni a sok mosolygó arcot, a sok morcos és öltönyös férfit, a gyerekükkel sétáló asszonyokat. Meg... nem akartam, h lássák, az arcom. Azt az arcot, amit soha nem láthat senki. Gyengeség sugárzik belőle és harag. Bárhogy próbálok önuralmat erőlterni magamra, nem megy. A testem már használná erejét, a szemem meg a könnycseppet. Csak nem értem miért!  Miért vagyok ilyen gyenge? Ennyitől összeomlok? Nemecsek haláláig azt hittem erős és vezérnek való vagyok. Már abban se vagyok biztos, hogy megérdemlem a Vörösinges nevet. Csak tudnám hova tenni az érzéseket. A bűntudat világos. Addig értem. Dia pedig.. már kimondtam magamban, hogy szeretem! Ilyen a szeretet? Ilyen? Valamiért kétlem. Akkor meg miért érzem így!? Beleverem az alkarjaim a mellettem álló házba és rátámasztom a fejem. Tudom, hogy megbámulnak, hallom ahogy elmennek mögöttem méltatlankodva. Miért zavarja őket!? Miért!? Mintha mindig is felnőttek lettek volna. Muszáj elmennem innen... bárhova, ahol biztonságot érzek. Ahol nem kell elrejtenem magam.. Francba! Egy ilyen hely sincs!? Elindulok. Nem akarok gondolkozni hova, a lábaim vigyenek. Hamar kijukadok Dia házához. Nézem, ahogy ezen az esti órán égnek a lámpák a földszinten. Egy férfi alakját veszem ki. Őt nem látom.. nincs itt! Belerugok a kerítésbe és elfutok. Messze, ahol nincsenek emlékek! Nincsenek ilyen emberek! Senki nincs.. Nemecsek se. Nincs másom, csak a csapatom. Ezt nem adom át senkinek! Soha! Elvehetik a becsületem, az erőmet, a tiszteletemet, de a csapatot nem! Itt folyt ki az első igazi könnycsepp. Kitöröltem a szemeből és akkor láttam meg, hogy a Füvészkert előtt állok. Tehát ide húzott a szívem... a harag mégse csillapul. Bemegyek az ajtón, komótosan elsétálok a rom mellett, át a hídon. Ekkor látom meg Diát. Ő láthatóan nem vett észre, nekem meg elegem van, hogy mindenhol ott van! Mögé megyek, megérintem a vállát, ő meg ilyedten ugrik hátra. Megdöbbenek az arcán. Félelem van rajta és mikor meglátja, hogy én vagyok, hozzámbújik és ezt suttogja:
- Ne hagyj egyedül... kérlek - ami ennél is furább, hogy én nem eltolom magamtól... hanem visszaölelem. Mintha, jobban lennék ettől az öleléstől. A harag kezd elpárologni belőlem, ezért szorosabban magamhoz húzom. Érzem, milyen törékeny és gyenge ő. Ha próbálna eltolni, vagy ellenkezni, nem menne neki. Esélye se volna, tehát szerencséjére hozzám simul. Vajon mi történhet? Minek kellet ahhoz történnie, hogy picit eltűnjön a magabiztossága? Az, hogy én meg aggódok érte azt jelenti, tényleg szeretem?

Ekkor köhögést hallok meg magam mögött. Gyorsan elengedem őt és megfordulok, már higgadtan. Kötő Ádám a vendégünk. Dia szalutál neki, majd odamegy és őt is megöleli. Már épp kezdenék féltékeny lenni, mikor elvállnak. Ahogy látom, Ádám is annyira ledöbbent mint én. Bár lehet, már nem kéne semmin se megdöbbennem.

Végre mindenki megérkezik. Tisztelegnek, én meg közlöm velük, hogy ma rabló-pandúr lesz. Az idősebb Pásztor fanyalgó arca, már megszokott látvány. Ellenben Dia, bánatot sugárzó szemeivel. Mosolyog, de a szeme üresen tekint ki gödréből, mintha messze járna gondolatban.

Csapatokra oszlottunk. Egy csapatban vagyok Diával. Továbbra is csak létezik.  Mi rázhatta meg ennyire? Lehet valaki itt járt a szigeten? Erősen kétlem, de mi más történhetett volna?

-Dia szemszöge -

Átssal együtt sétálok hazafele.  Megint velem jön. De én nem mehetek haza... Nem is akarok.  Összeszedtem magam és megszólítottam kísérőmet.
- Áts, aludhatok ma nálad? - megtorpant. Nem tudta hová tenni a kérdést. Nagy szemekkel nézte az arcom és próbált rájönni az okára. Már azt hittem faggatni fog, hogy mi miatt, de helyette csak egy szomorkás mosolyt küldött felém, majd megfogta a kezem és elindultunk az ellenkező irányba. Nagyon hálás voltam neki, de amiatt legalább ennyire, hogy nem faggatott. Örültem, hogy ő áll mellettem, nem egy Pál utcai. Nem amiatt mert erős vagy félnek tőle, hanem mert ő, ő volt. Az a valaki, akinek a falait még mindig nem sikerült lebontanom. Még mindig úgy érzem, nem engedi, hogy lássam ki ő. Ezzel szemben, akaratlanul is leépíti a falait. Vajon miért agyalok rajta ennyit? Ha lebontja lebontja, ha nem, akkor nem. Miért lenne ez az én problémám? Talán mert befogad? Ha csak egy éjszakára is, de befogad.  A többi este hol leszek? Nem akarok rá csimpaszkodni, de jelenleg nincs hol laknom. Igaz, csak egy hét. Aha, csak. Régen ilyenkor Nemecsekhez kéreckedtem be. Ők mindig szívesen láttak, ha odahaza így alakultak a dolgok. Feri nem tudhatja meg mi van otthon. Majd megoldom valahogy, de ezt senki se tudhatja.

Megérkeztünk. Mint útközben elmondta, csak az Anyukája szokott otthon lenni ilyenkor. Apukája késő este megy haza és ha nem muszáj vele ne beszéljek. Viszont az udvariasságot muszáj megadnom, mert az a mániája. Tehát tőle tanulta ezt a felelősség tudatot és a hidegvérét meg tőle örökölhette. Az Anyukáját egy túl gondoskodó embernek jellemezte. Meg, hogy biztos szívesen lát majd, csak valamit tuti beleképzel. Vagy azt, hogy rendőr szökevény vagyok, vagy megszöktem otthonról vagy akár szerelmi szálakat. Az utolsót olyan furcsán mondta. Nem tudtam eldönteni, hogy undorodik tőle, esetleg nehezére esik kimondani a szót. Az utóbbi azt jelentené, szerelmes valakibe. Ez a gondolat elszomorított. Vajon kibe? Sose látom lányokkal társalogni. Inkább lenézi őket. Ezért is csoda, hogy bekerültem a csapatába. Mikor ezeken agyalok, látom két lány összesúg mögöttünk és szúrós szemekkel néznek rám. Igaz is.. kívülről egy párnak tűnhetünk. Erre nem is gondoltam még. Vajon Áts gondolt már erre? Nem hinném. Akkor nem hagyná, hogy azt higgyék. Vagy mégis? Nehéz eset az tuti.

Elértünk a házához. Kopogott. Lépteket hallottunk, motozást a zárban, majd kitárult az ajtó. Egy a negyvenes éveiben járó asszonyt pillantottam meg, akinek hajába ősz hajszálakat festett az idő, amiket kontyba szedett, de már kibomlott. Egy egyszerű, hétköznapi ruhát viselt. Mikor meglátott, kezeit szája elé kapta. Meredten nézett rám, én meg eléggé feszélyezve éreztem magam.
- Anya, ő it Dia és ma este itt alszik - még mindig csak nézett. Ferinek kezdett elege lenni ebből az ácsorgásból. - Anya, kérlek.
Erre már úgy látszott visszatér a Földre, de az még túlzás lett volna.
- Feri, sose hittem volna, hogy egy lánnyal állítasz haza! Olyan boldog vagyok! Mossatok kezet és gyertek!

Átsot követve eljutottam a fürdőig. Ott fel kellett tennem a nagy kérdést.
- Ő most azt hiszi, a barátnőd vagyok?