A Vörös lány - Pál utcai fiúk

Verekedni tanulás

-Dia szemszöge-

- Szia Dia! - jött hozzám a gyűlés végénél Áts. 
- Hali! 
- Mit gondolsz? Megyünk együtt? - nem tehetek róla, muszáj volt elmosolyodnom. Távolról nem ilyennek képzeltem. Lehet az a fal, amit maga köré épített, kezd lebomlani? Nagyon jó fej.
- Bocsi, nem lehet. A kis Pásztorral megyek a parkba - a nézése eléggé megváltozott ettől a mondattól. Valami sötét került be. Mérges volt talán? Nem, valami más. 
- Minek? 
- Hát.. - üsse kő. Csak nem ciki a Vörösök között - verekedni tanítani - erre elnevette magát, de az a sötétség nem ment el a szeméből. Mégis ciki?
- Ők? Verekedni tanítani? Egyáltalán tanítani? 
- Igen - jó, értem, hogy fura ez, de ennyire? 
- Ezt muszáj látnom - automatikusan tiltakozni kezdtem volna, de végül nem tettem. Akkor se beszélhetek vissza neki, ha épp nem gyűlés van. Bár ezt úgyse tartom be. - Amúgy nem félsz? 
- Kéne? 
- Igen. 
- Hát.. akkor... ez szomorú - mitől kéne? 
- A Pásztorokkal verekedés? Nem fognak kegyelmezni. 
- Nem vadállatok és tanítani fognak ne.. Várj! Értem már! Hiszen te féltesz - mondtam ki a felismerésem vigyorogva. Erre megállt és az a rejtett sötétség mellé még kis méreg is vegyült. Vagy pökhendiség? Áh, nem számít, csak az, hogy ezek szerint eltaláltam. De miért féltene? Azért van ez, hogy megtudjam magam védeni és ne kelljen félteni! Meg, pont Áts Feri... Na ez rejtély. Miért van ennyi titka!? Úgyis kiszedem belőle azokat. Előbb utóbb. 
- Nyilván nem. Azért megyek, hogy lássalak szenvedni és nevessek kicsit. 
- Hé! - ez inkább Átsos, mint amit én bele képzeltem. Miért szeretné, ha szenvedek. Na mindegy. Erre úgyse jövök így rá. 

- Feri szemszöge- 

Egy pad támláján ülök, a mellettem lévő fát pedig Márk támasztja. Meredten nézi a tőlünk három méterre lévő öccsét és Diát. Komolyan gyakorolnak, de sokat nevetnek. Márknak sincs ínyére, hogy testvére vele van. Nekem se. Olyan jól elvannak. Mintha mindig is jóban lettek volna. Dávid mutatja, mit hogyan kell kivédeni. Dia úgy üt, ahogy Dávid mondja és ő pedig kivédi. Fordítva még nem csinálták. Csattanást hallok. Rájuk nézek. A tanár nem tudta kivédeni a diákja ütését. Hát ez nevetséges. Most épp nevetések és bocsánatkérések szelik át a levegőt. Elfordítom a fejem. Féltékeny vagyok mindenkire, akivel beszélget vagy bármit csinál. Megszoktam, hogy amit szeretnék, megszerzem. Ha kell verekedéssel. De őt, nem tudnám magamhoz kényszeríteni. Érdekel, hogy mit szeretne. Meg különben is, kitől kéne elvennem? Annyira független, hogy még a Vörösök ellen is hadjáratozott. Egyedül ellenünk és ráadásul nyert is. Elfoglalta helyét a csapatban és nyomul föl a ranglétrán. Ha ott nem is, a szememben biztos. A nyelve éles, nem hagyja elnyomni magát és félteni se kell. Én mégis féltem. Mitől? Mindentől, ami vagy aki nem én vagyok. Bár, lehet magamtól is kéne. Vajon kit szeret? Az ő döntése, ezért nem engedhetem meg senkinek, hogy úgy viselkedjenek, hogy beléjük szeressen. De akkor meg bunkók lennének. Azt nem akarom. 

Megunom ezt az önmarcangolást. Elegem van abból, hogy Dáviddal legyen. Melléjük állok, ő meg rám mosolyog. Gyönyörű.. Mi? Nem. Hova tűnt az a srác bennem, aki minden lányban a hibát fedezte fel először? Ő is csak egy csitri, aki kelleti magát. Na jó, ezt én sem gondolhatom komolyan? Melyik csitri viselkedik így? Egyszer még kinyírom... 
- Hogy haladtok? - Dávid, kimérten válaszol csak erre. Ajánlom is neki ezt a stílust! Nehogy máshogy merjen szólni hozzám!
- Haladunk. 

- Akkor átvenném - tiltakozni akart volna, de nem mert. Inkább átadta a terepet, majd elindult bátyja mellett. Jobb ez mindenkinek így. 
- Miért kergetted el? - látszott nem érti. Nem is értheti meg. Ez a titkom marad. Én nem szerethetek bele senkibe, ha mégis, elnyomom az érzést vagy az illetőt. Előbb másra jutottam. Asszem, megőrültem. Ha ez így folytatódik, Dia bánja meg. Ő a hibás. 
- Gondoltam, többet tanulhatsz tőlem - mosolygott, de nem szólt. Lehet, mégis fél tőlem? 
- De taníts ám akkor! 
- Rendben. Akkor azokat kell tudd, amiket egy bunyó alatt fontos tudnod. 
- Wáo - úgy teszek, mintha nem hallottam volna.
- A lényeg most jön. Miket tanultál tőle most? 
- Az arcot, hogy kell védeni és a hasat. 
- Akkor próbáld alkalmazni - azzal lendítettem a kezem. Nem olyan erősen, de azért eléggé ahhoz, hogy szimulálva legyen egy ilyen helyzet. Ügyesen megakadályozta. A többi mozdulatot is megnéztük, amiben meg bizonytalan volt, újra vettük. Egyszer sem ütöttem meg. Egyszer nem tudta kivédeni, de akkor megálltam, a bőrétől egy centire. Amikor megfogtam a kezét, hogy beállítsam hogyan kell az egyik mozdulatot, elvetettem, hogy ő a hibás. Abban a pillanatban, nem tudtam rá haragudni. Puha bőre és gyönge keze megbabonáz. Utálom ezt a helyzetet! Hogy bevettem! Hogy ideakart jönni! Hogy verekedni akar! Hogy szeretem! És legjobban őt... Ártatlan, de bűnösnek látom. Néha a saját igazságunk egy nagy baromság. Például itt. Tudtam, hogy eleget fogom bántani őt, de azt is, hogy nem az ő hibája, hanem az enyém. 

_________
Mától lehetne egy olyan mondás: ,,Olyan nagy a hangulatingadozásod, mint Áts Ferié".