A Vörös lány - Pál utcai fiúk

Vita megint

- Feri szemszöge -

Néha nekem se jönnek össze a dolgok, de szeretem azt hinni, mások miatt. Tisztában vagyok azzal mikor hibázok, egyszerűen nem veszem figyelembe. A mostani hibám, egy bizonyos esti túrázás. Legalábbis a szüleim így gondolják. Ami nehézség lehet, mert ha azt mondják Diának mennie kell, nem merném egyedül elengedni. Épp kitalálnék valamit, hogy ne kelljen így történnie, de megelőz.
- Sajnálom. Én vettem rá Ferit, hogy menjünk. Megtudtam, hogy kórházba került a testvérem és mindenképp megakartam látogatni. Megértem ha nem maradhatok tovább, de mégis megkérném gondolják át - a szónoklat után szüleim egymás felé furdulnak, majd intenek, hogy menjünk ki. Utálom mikor lekezelőek.

A szobámban ülünk. Csendben és várakozva. Nekem meg muszáj megkérdeznem valamit.
- Miért nem mondtad el nekik, hogy miért akarsz maradni? Biztos megengednék akkor. Anyám valószínűleg elsírná magát odarohanna hozzád és ölelgetne miközben bíztatónak szánt mondatokat mond. A végén  meg megfogná két kezében az arcod és azt mondaná: ,,nyugodtan maradj ameddig szeretnél! Ilyen emberek még vannak! A saját lányával így viselkedni!" - megjelenik előttem a jelenet és kénytelen vagyok mosolyogni rajta. Dia nem mutat semmi jelet arra, hogy értékeli a kérdést vagy a képzelgést. A hálátlan!
- Mert nem akarom terhelni őket - már belementem volna a vitába, mikor nyílik az ajtó. Belépnek a szüleim. Na mi a döntés?
- Sajnálom Dia, de nálunk ezek az esti túrák nem elfogadottak. Lehet nálad igen, de itt szólni kell távozás előtt.
- Nagyon sajnálom.
- Ezt nem fogadom el. Nem küldhetitek haza! - furcsán néznek rám.
- Ugyan miért? - rá pillanatok, tiltakozni akar, de nem engedem.
- Az Apja egy iszákos és folyton bántalmazza! - na nézem a reakciókat. Dia lesajnálón néz rám. Gondolom amiatt, hogy megfogalmazhattam volna máshogy ha már elmondom. Apám felvonja a szemöldökét. Ez már a nagy csodálkozást jekenti nála! Anyám arca eltorzul a meglepetéstől és részvéttől. Szeméből könnyek folynak, oda megy Diához, megöleli és közben mondja, az előre megjósolt szöveget. Na ez megoldva. Mikor kimennek a többiek és ketten maradunk, azt hittem szidni kezd, de nem.
- Tévedtél. Nem fogta meg az arcom - elnevetem magam, majd eszébe juttatom a mai gyülést.

Úgy érzem, elfelejtettem valamit. Valami fontosat. Nem tudok rájönni mi az. Lehet lényegtelen, de lehet nagy szerepe van. Meglepő tény.

Összeültek a Vörösök. Feszültség van a kis szigeten. Balhé szag. Mindent megteszek, hogy elkerüljem a konfliktusokat és megállítsam, de vajon kit nem sikerül? Hát persze, hogy Dia és Márk! Ezek direkt csinálják?
- Mi történt Márk?
- Kérdezd inkább szerett csapat társad.
- Kérdeztem valamit.
- Ennek örülnöm kéne?
- Válsszolj - nyugodt maradok. A jó harc titka a higgadtság.
- Közöltem Lokinával, hogy jobb lett volna a Pál utcaik túsza marad és széjjel verik - ilyet hogy jut eszébe csapat társnak mondani!? Hideg vér.. hideg vér..
- Mi okból?
- Ne játszd meg magad Áts! Mind tudjuk mit érzel iránta! Ahogy azt is, hogy gyenge ebbe a csapatba! Nem való ide. Dobasd ki, mint az elején.

- Dia szemszöge -

Az egyik Pásztor mondott nekem valamit és akkor térek vissza a valóságba, mikor egymásnak esik ő és Áts. Senki se lép közbe. Miért is kéne? Mert ez egy ilyen csapat? Én nem akak odamenni. Megint megkapnám, hogy sokat hiszek magamról. Inkább hallgatok és fájdalommal nézem ami történik.   Elegem van. Inkább kiszállok. Igaz, a csapat sokat jelent számomra, Áts  meg rengeteget, de ha ide csak vitát hozok? Bárhova megyek, csak vita.
Mégis odamegyek, a verekedés közben, pár ütés nekem is jut, de ez a legkevesebb. Megállnak egymással szemben. Mindkettőjük haja össze van borzolódva, és düh izzik szemükben.
- Nem érek ennyit. Parancsnok jelentem, kiszállok - letaglózva néz mindenki. Tisztelgek majd elmegyek. Az ajtónál járok, mikor Áts jelenik meg mögöttem. Feláldozta parancsnoki dicsőségét és utánam jött? Megható. Kár, hogy már döntöttem.
- Az esküvel mi lesz?
- Nem tudom.
- A nagy csapat szellemmel?
- Nem tudom.
- Velem? - méllyen a szemébe nézek. Nem tudok ki igazolni rajta, ezért lehajtom fejem. Az állam alá nyúl, felemeli a fejem, majd bizonytalanul mondani akar valamit de elhallgat. Próbálja kifürkészni a titkaim, mit érzek. Nem tudom sikerül e, de arca közelíteni kezd felém. Meglepetésemben nem lépek el és nem is állítom meg. Ajkaink összeérnek. Én dermedten állok egy század másodpercig, utána meg ellököm magamtól és elfutok.

Nem hiszem el! Tényleg szeret! De nem mint testvér! Mint lány! Mint... szerelem. Ez, hogy történhetett meg? Ami még jobban zavar, hogy bizonytalannak éreztem őt. Mintha első csókja lenne. Már ha ez számított annak. Bizonytalan volt. Pont engem szeretett meg? Mi van bennem, ami sok lányban nincs meg! Sose hittem, hogy ez lesz. Én meg ellöktem...

Itt a környéken van egy erdő, oda futok be. Nem nézem az utat. Ki akarom adni a feszültséget, el akarom felejteni milyen hibákat tettem. Legfőképpen őt. Aki itt volt velem és megvédett, de én meg otthagytam. Lehet jobb lenne a világnak nélkülem. Ahova megyek vita van.

Erre gondolok egyik pillanatban a másikban ijetség költözik belém aztán zuhanás..