A Vörös lány - Pál utcai fiúk

Titkok derülnek ki

- Feri szemszöge -

Lassan közeledett az árny. Odajött, szalutált Boka előtt. Idegeim megint pattanásig feszültek, mégis türtőztetnem kell magamat. Ha ki akarom szabadítani Diát, az ellenségre kell támszkodnom. Utálok másokra támaszkodni, főleg ha ellenem vannak. Ha ők a hibások, pláne. Sehogy se jó ez. Egyszerűen abnormális, ami itt történik. Vele dolgozom, miközben az ő csapatán akarok busszút állni? Hát elég irónikus a helyzet.
- Elnök úr, semmi szükség faggatni, ahogy arra se, hogy Áts megverjen - azt hittem kiböki, hol van, de nagyot tévedtem.
- Az egész Barabás hibája!
- Azt hittem felpofozom. Egyenlőre nem érdekel ki tette. Bokát se.
- Kolnay, ez rá ér, hol van?
- Semmi szükség erre. Elengedtük őt. Egy öt perce - na erre nem számítottam. Akkor, most hova megy?
- Utána hova ment?
- Sehova.  Cselével beszél - elegem volt ebből a baromságból. Elé álltam, megfogtam nyakánál az ingjét és normális hangnemben kérdeztem őt.
- Hol? - félelmet láttam szemeiben. Nem mer szembe szállni velem... Gyáva.
- A park melletti ház udvarában - elengedtem, majd sietős léptekkel elindultam. Jött utánam a másik vezér, és parancsára Kolnay is. Nem érdekel. Jöjjenek. Amíg nem idegesítenek. Egy férfi lépett elém. Próbáltam elmenni mellette, de elém állt. Hahj, most nincs időm ehhez!
- Te jártál a napokban a házam előtt?
- Sokat segítene, ha elárulná, ki maga - hangom fagyos volt. Volt nagyobb bajom is. A hátam mögött mozgolódást hallottam. Értem, én leszek a pajzsuk. Magam miatt küzdök, nem értük.
- Ne játszadozz velem! - karjával felémnyúlt volna, de kitértem. Megcsapott az alkohol szaga. Bűzlött tőle. Kikerültem őt és mentem volna tovább, mikor megszólal. - Ha találkozol Diával, üzenem, hogy hazajöhet! Haza kell jönnie! A testvére korházba került! Miatta! - megálltam egy pillanatra. Annyi kérdésem lett. Ki ez az ember? Talán Dia apja? Emiatt nem akar beszélni miért nem megy haza? Nem. Ezzel most nem vacakolhatok. Meg kell mentenem őt. Majd megkérdezem, ha nyugodtabb lesz a helyzet.

Végre ott vagyunk a bizonyos helyen. Az ajtót szinte kitöröm és meglátom őt. Mosolyog. Már épp mérges lettem volna, hogy felesleges volt amit tettem, de mikor rám néz és szeme csillogását is meglátom. Azaz, épp ez. Nem csillogott. Bánatosan nézett. Mikor meglátott, elcsodálkozott és egy nagyot mosolygot a szájával. Idefutott és megölelt. A vállamba fúrta a fejét. Boka törte meg a a csendet.
- Örülök, hogy jól vagy - mi? Ők tényleg nem látják a benne lévő bánatot? Ezt a kamu mosolyt nem ismerik fel? Szép kis barátoknak vallják magukat!

Kisétáltunk az ajtón, ami fura mód még mindig a helyén volt. Némán mentünk egymás mellett, amíg az ajtónk előtt meg nem szólalt.
- Végig kerestél? - nem néztem rá. A kilinccsel babráltam.
- Mindig keresni foglak.
- Köszönöm.

Bementünk. Kaptam fejmosást, de ez a legkisebb gond. Dián agyaltam. A családján és a délutánján. Vajon mi történt? Mit tettek a nyomorékok? És fontos, miről beszélt Cselével mikor beléptem?

Lefeküdtünk. Szuszog, de kizárt, hogy alszik.
- Mi történt délután?
- Muszáj elmondanom gondolom. Ez a hadi állapotra utal.
- Igen.
- Annyi volt, hogy oda kísértek, ott kikötöttek. Elmondták a problémáikat amiket okoztam. Lelkileg próbáltak rám hatni főleg. Párszor meg megütöttek. Aztán vége lett. Kioldoztak, mert rájöttek, nem kérek bocsánatot.  Aztán Cselével kellett maradnom. Elmondta, hogy több vagyok mint barát, aztán jöttetek be - nyugalmat erőltettem magamra.
- Mit reagáltál rá?
- Semmit. Elmondta én agyaltam, majd ti megjöttetek.
- De tudod, hogy ellenség, ugye?
- Kérlek, ne feltétezd, hogy ilyen könnyen otthagylak titeket. Meg különben is, nekem nem fáj, csak mert neki igen - elcsodálkoztam valamiért ezen. Furcsa volt tőle hallani. Nem illett hozzá.
- Egyébként, találkoztam valakivel mikor odamentem...
- Kivel? - feszenge kérdezte.
- Egy férfival, aki azt mondta a testvéred korházban van.
- Mi!? - villám gyorsan ült föl. - Nem. Az nem lehet. Az én hibám. Nem szabadott volna eljönnöm...
- Tehát ő az Apád volt?
- Nem szívesen beszélek róla.. Muszáj mennem!
- Hova?
- Hát a kórházba! - már épp felállt volna, de lefogtam.
- Este van. Ő is biztos alszik és ilyenkor, főleg a mai nap után nem engedlek el egyedül bóklászni.
- Könyörgöm, engedj el - nem mozdultam. Próbált szabadulni, de nem tudott. - Nem érted! Meg fog hallni! - már nem értem mi a helyzet. Miből gondolja a halálos betegséget? Mi ez az egész?
- Addig nem engedlek el, amíg nem mondod el miről van szó.
- Alattomos! Nem függök, az engedélyedtől!  Tegyél ki a csapatból, csak engedj el! Gyáva vagy! - nem hátrált meg. Farkas szemét néztünk, de összébb húzta magát. Fél, hogy megütöm emiatt. Nem fogom. Később, mint kapitány ítélkezek felette, de most mint egy fiú, akinek fontos egy lány, elmegyek vele.
- Elmegyek veled, ha addig elmagyarázod - lesütötte a szemét.
- Rendben.

- Te leszel az első akinek mesélek. A bátyám rühelltem sokáig. Folyton piszkált. Bántott. De egy napon, Apám ittasan jött haza. Nem volt magánál, ezért rajtam akarta kitölteni a feszültséget meg Anyámon. Benedek, a bátyám, közbe szólt. Nem emlékszem hogyan, de megúsztam. Egyre többször jött haza így. Anyám nem bírta. Elment. Testvérem azután is mindig megmentett, ha ott volt. Néha, a kedvemért kihagyott egy programott, nehogy bántson Apám. Esélyem se volt elköltözni. Anyukám telefonszámot változtatott és sose keresett. Van, hogy rá jött a bolond és elküldött egy hétre. Sokszor voltam Nemecsekéknél olyankor. A napokban a Füvészkertbe jött Benedek. Azt a hírt hozta, hogy Apám épp bepipult rám. Ő tanácsolta, hogy menjek el otthonról. Utálom magára hagyni vele, de tudom, csak hátráltatom. Hallgattam rá. Most meg kórházba van.  Ha jól sejtem, agyrászkódás lesz. Remélem hamar felépül. Nélküle, már túlzás nélkül meghaltam volna.