A Vörös lány - Pál utcai fiúk

Benedek személyesen

-Dia szemszöge -

A recepción nem akartak beengedni először. Nem tartották elég oknak, hogy a testvére vagyok. Hát kérdem én, akkor mi elég ok? Szülő mi? Na az olyan nem fog jönni.

Végre az ajtaja elé jutottam. A kilincsen elidőzött a kezem, Áts a vállamra tette a mancsát, én meg kis bátorságot nyertem ettől. Benyitottam és az ajtóval szemben lévő ágyon megláttam őt. Egyedül volt a szűk és sötét szobában, ezért hallkan szólt a zene a rádióból (szerk.: tudom, tudom, a rádió necces. De ők időutazók és amikor a jövőben voltak visszavittek egy ilyet...). Felnézett és mikor felkapcsoltam a villanyt, hunyorgott kicsit, utána szólalt csak meg.
- Megtisztelő, hogy idefáradtál meglátogatni a beteg bátyádat, miután egyedül hagytad egy idegbeteggel - mondta miközben nagy mosollyal pacsira nyújtotta a kezét én meg megöleltem helyette, de talán túl lendületesre sikerült, mert felszisszent.
- Örülök, hogy jól vagy. Mi történt?
- Áh, egy elfajult vita.
- De ennyire?
- Ja, nem. Poénból fekszek itt.
- Jajj, hagyj már! - féltettem őt. Nagyon. Megnyugodtam, hogy van ereje viccelődni. Bár nála nem tudhatom. Olyan lett az utóbbi időben, aki csak azért képes poénkodni, hogy a másikban tartsa a lelket. Mégha ő össze is tört. Persze nem egy szentecske. Csak azokkal kedves, akiket bír. Mily meglepő.
- Egyébként, ő miért van itt? Tudod egyáltalán ki ő belül? - mutatott fejével Feri felé. Most néztem rá először mióta beléptünk ide. Az ajtófélfának támaszkodva nézi Benedeket. Ellenséges szemekkel méregeti. - Nem tudom, hogy kerültél a közelébe, de ha hallgatsz rám, elkerülöd. A parancsnokod, addig oké. Eltűröm, de azt, hogy zaklasson nem. Vigyázz Áts, még megütöd magad - ezt már neki címezte. Nem értettem miről van szó. Ismerik egymást? Ráadásul utálják?
- Honnan ismeritek egymást?
- Riválisok voltunk, de aztán vesztett. Én lettem a Vörösök vezetője, noha ő idősebb volt.
- Benedek, kérlek hagyd ezt ennyiben. Amíg nem megyek haza, nála lakom és meg is me...
- Tessék!? Ezt nem gondolhatod komolyan! Képes és álmodban megerőszakol!
- De nem tette meg.
- Még!
- Megmentett!
- Mégis kiktől?
- A Pál utcaiaktól.
- Asszem már sose fogok kiigazodni rajtad. 
- Röviden;
- Átsi, ne röviden. A bordám lassan forr be, van időm - a bordája... a recepción már megtudtam. Ötletem sincs milyen ez, vagy hogyan gyógyul meg, de tuti sok idő.
- Vissza kell mennünk, ezért gyorsan. Az volt tegnap, hogy...

- Feri szemszöge -

Csak álltam és néztem ahogy mesél. Benedek meg szinte itta a szavait. Ilyen egy testvér? Neki akkor is mesélsz, ha nem vagy olyan? A másikat próbálod megnyugtatni, mégha neked rosszabb is? Félteni őt? Megvédeni?  Végig hallgatni a sok baromságot? Utálni egymást, mégis összetartani, ha egyiküknek szüksége van rá? Tehát ezt jelenti a testvéri szeretet. Önmagadnak lenni, megnyílni, összetartani a nehéz időkben és megbocsátani egymásnak? A Pásztorok is ezt teszik, csak a maguk módján. Először érzem, szeretnék egy ilyen személyt. Igazából az érzéseim iránta ilyesmik. A szetelem is olyan lenne mint a testvériség? Legyőzi a nehézségeket, a viták után egyből megbocsátani, ha szüksége van ránk, félteni és mindent kitárni előtte. Furcsa gondolatok, de igazak talán. Megnyugtató lehet, egy ilyen személy.

Amikor elbúcsúzott a két testvér, kettesben maradtam kicsit Benedekkel. Dia előre ment.
- Honnan tudjam, hogy nem bántani akarod?
- A lányok sose érdekeltek igazán.
- Akkor miért ő?
- Inkább örülnél, hogy belém szetetett nem egy taplóba. Én megvédem nem el taposom.
- Ajánlom is. Figyelj, ha bántod őt, akkor velem kell szembenézned.
- Rendőrt hívsz? Félek.
- Francokat. Megverlek.
- Tisztában vagy azzal mekkora baromságot beszélsz? Itt fekszel a korházban, egy verekedés miatt. Hát nem ez a fenyegetés miatt nem bántom majd, az tuti.
- Ez egyenlőtlen küzdelem volt. Az ellenfelem évtizedekig boxolt ráadásul ittas volt.
- Azt hittem ilyenbe bele is halsz - elmosolyodott.
- A kettőnk meccsével nehogy így járj. Elbízod magad, aztán zsutty.
- De te se. Na, komolyra fordítva a szót,
- Eddig viccelődtünk? Jó tudni.
- Olyan vagy mint a húgod.
- Átadom neki a dícséreted, de azért ne szeress belém - istenem, de vicces.
- Tehát elhiszed?
- Igen. A sok évnyi ellenszenvet, viszont akkor se tudom feledni. Féltem is Diát. Vigyázz rá.
- Ígérem.
- Na ebből tudom, szereted. A nem szerelmes Áts, nem ígér semmit.

Az utcán sétálok Diával.
- Örülsz, hogy meglátogattuk?
- Nagyon. Köszönöm, hogy elkísértél.
- Nincs mit - azzal megfogtam a kezét. A lámpák hallvány fényében láttam elmosolyodik. Milyen szép. A gondolataim elterelődnek. Összevissza kavarognak. Egy véres testet látok magam előtt. Megállok egy pillanatra és becsukom a szemem, hogy összeszedhessem magam. Ez egy álom, vagy rémkép. Magam se tudom melyik. Sötétben akkor jön elő, ha félek, vagy ha rossz előérzetem van. Mikor szemem kinyitom, nem látok semmi furcsát. Dia aggódó arca, de ennyi. Utána viszont lódobogást hallok, hátra nézek és egy ló végtat el mellettem. Utána szirénát hallok, a falhoz nyomom Diát, hogy elférjen az autó és mi is. A rendőrség volt az. Kit üldözhetnek? Lehet jobb lesz sietni, nem akarok még több fura alakkal találkozni egy este alatt.

A haza út csendben telt, de mikor újra ágyban voltunk, valahogy a szavak előtörnek. Nem belőlem, belőle.
- Két legfontosabb ember van számomra. Benedek és te. Nem tudom elhinni, hogy utáljátok egymást.
- A kedvedért, mindketten képesek lehetünk változtatni. Majd másik oldalamra fordulok és elnyom az álom.