A Vörös lány - Pál utcai fiúk

Mi az igazság?

- Feri szemszöge-

Már egy hete nyoma veszett. Ötletem sincs hol lehet. Minden nap odamegyek a kunyhóhoz és várok. Nem tudom mire. Nincs rá sok esély, hogy pont akkor jön. Mégis megteszem. Ülök, és a semmibe révedek. Néha lefekszem az avarba és a fák lombjának susugását figyelem, miközben néha kikandikál az ég. A mókusok ugrálnak a fákon, én meg elgyönyörködöm bennük. Szabadok. Nem köti őket semmi és senki se ide. A kedélyükön múlik hova mennek. Engem meg ide láncol a bánatom súlya. Kétségbe vagyok esve, bár kívülről nem látszik. Azt látják, ahogy lassan ballagok az úton, ahogy leülök egy padra, becsukom a szemem és üres fejjel létezek. Sokszor besötétedik mire haza érek, mindig leszidnak, de nem érdekel. Olyankor csak állok. Hiába mondják megértik mit érzek, nem hiszek nekik. Miután eltűnt Dia, azutáni napon találkoztam az Apjával. Ittas volt, mint mindig. Ordibált velem, hogy hova rejtettem és bármit mond a rendőrség, én dugtam el, előle. Miután tagadtam és a bűnét elmondtam neki, hogy az ő hibája az egész. Miatta van kórházban a fia és a lánya is az ő hibájából tűnt el. Noha tudtam, nekem is közöm van hozzá. Ő is így gondolhatta, mert nekem rontott. Elkezdtünk verekedni. Nagyon erős volt. Hamar a földre nyomott és csak ütött. A közelben voltak a rendőrök. Szóltak nekik és leszedték rólam. Most a sitten ül. De mikor elvitték úgy nézett rám, hogy a hideg futkosott a hátamon. Őrült. Utána belilult szinte az egész arcom, és több helyen fájt a mellkasom. Otthon ezért is kaptam. Mondván, nem az én dolgom. Ezzel csak az a baj, ha én nem csinálom ezt, más se fogja. Én voltam neki egyedül meg Benedek. Bűntudat mardos most is, ahogy itt ülök az avarban, a gally bunkerben. Hátam egy fának vetem és üres fejjel nézem a semmit. Látszólag az erdőt, de az agyam egy másik univerzumban van. Látom, ahogy este lementem mellé az ágyba, ő meg félt. Előttem a kép. Kedvesebbnek és megértőbbnek kellett volna lennem! Fáj! Kiabaszottul fáj minden. A hiánya mint egy szakadék a lelkemben. Szívemben fekete lyuk, ami naponta nagyobb és nagyobb helyet hódít meg. Nem értékeltem eléggé. Láttam milyen érték, mégse nyúltam utána. Láttam mennyi bánata van, mégse adtam neki festéket amivel mosolyt festhetett volna arcára. Mennyi mindent nem tettem meg. Előttem van ő és én magam is, a fehér mindenségben állunk egymással szemben és nézzük a másikat. Próbálunk rájönni mit gondol. Én rá borulok hirtelen és szorosan megölelem, majd elengedem őt. Szemébe nézek és annyit suttogok neki, amit érzek. Nem többet. Nem mpbdok fölöslegeset. Csak a lényeget és a valósat. ,,Mindennél jobban szeretlek".

Delet ütött a harang. Több óráig ültem tétlenül, nem tudtam elmenni. A szívem itt tartott. Remélt még, de a józan ész fájdalmas. Egyre nagyobb az emberek gyanuja, hogy.. hogy... nem! Ha ezt gondolom, még valós lesz.

Mikor belépek, Anyám zokogását hallom. Tudom, hogy baj van. Félve, de sebesen lépek a nappaliba. Ozt ülnek és fogják egymás kezét. Mikor meglát, mégjobban sír, Apám arcáról meg bánatot olvasok le és együtt érzést. Nem... lehetetlen... biztos más az oka...
- Feri, - szólal meg a férfi. Nem nézek rá, nem akarom, hogy lássa ezt az arcom. A harmat gyengét és tehetlent. - Előbb járt itt a rendőrség és... hírt hoztak. - idegeim pattanásig feszültek. Már tudtam mi történt, de nem akartam elhinni. Amíg van remény, addig nem. - A közeli szakadékban találták meg. Nem szenvedett! - kiabálta utánam.

Kába voltam. Nem láttam, hallottam. Rohantam ahova a szívem vitt. Ez hazugság! Nem halhatott meg így! Nem lehet, hogy ilyen körülmények között! Sírva halhatott meg! Egyedül és kétségbe esetten! Miért nem mentem utána!? Ha megteszem, ma is itt lenne! De nem tettem! Óriásit hibáztam, amit nem tudok jóvá tenni! Keserves élete volt! Nem lehet a halála is olyan! Egyszerűen nem!

Fejem visszhangzott a ki nem mondott gondolatokból. A külvilág, mint lényegteken paca érzékeltem, de amiket gondoltam, százszor hangosabb volt mint álltalában és a visszhangjuk elviselhetlen. Ilyen lehet őrültnek lenni? Ez azt mutatja elment az eszem? Nem érdekel mi lesz velem. Az érdekel, vele mi van. Azaz volt... nem, nem, nem, nem nem!

Eljutottam a szakadékhoz. A szélén összerogyok és sírni kezdek, akár egy kisgyerek, aki nem érti a világot, csak az igazságtakanságot érzi.
- Nem lehet! Az élet nem lehet ennyire elbaszott! Nem hallhatott meg így! - az elejét üvöltöm, a végén elcsuklik a hangom. Az erő kiszáll belőlem. Hangom elnyeli az erdő. Az övét is elnyelhette. Talán ha egyből rátalálunk, meglehetett volna védeni.

Hirtelen felállok és a szakadék szélére állok. Hajam dobálja a szél, szememből felszárítja a könnyeket. Tisztábban látok már így, a halál felett egy lépéssel. Lenézek. Néhol véres még a fű. Egy pillanatra eszembe ötlik, mi lenne, ha pont itt hallnék meg? De aztán rájövök, hiába lettem gyengébb, hiába nincs csapatom, hiába hallt meg, én örökre A Nagy Áts Feri maradok. Miatta.