A Vörös lány - Pál utcai fiúk

Füvészkertben

- Áts szemszöge- 

- Milyen büntetést szeretnétek? - összenéztek egymással. Nem akartak válaszolni, azt se tudták mit kéne mondani. Oda mentem Lokinához, mert ő idegesített a legjobban. Az arcához hajoltam, pár centire voltam tőle. Nem mutatott félelmet, pedig biztos vagyok benne, hogy érzett.   - Választ várok - mondtam neki címezve. Nem válaszolt arra se. - Utoljára mondom, hogy vála.. 
- Áts! Elég legyen! - mondta nekem Boka. Nem fordítottam arra a fejem. Ekkor megszólalt végre Dia. 
- Azt a büntetést add, amit jónak látsz. Nem szólok bele. 
- Aztán ne is sikíts majd - mélyen a szemébe néztem. Bizonytalanságot véltem felfedezni benne. 
- Nem állt szándékomban. 
- Áts! 
- Igen? - fordultam Csele felé. 
- Egy lányt képes lennél megverni? 
- Egy lány jött ide és egy lány beszélt vissza. Ti képesek voltatok bevenni őt? - nem tudott felelni. Na jó kis helyzetet teremtettem. Pontosan min húztam fel magam? Dia viselkedésen talán? Gondolom. A lényeg, végre nincs unalom. Úgyis itt akar majd maradni, bármit teszek. 
- Áts Ferenc - oda néztem, - bármit fogtok tenni velem, nem fogok ellenállni. A becsületedre bízom. 
- Miért csak magadról beszélsz? Nem egyedül te leszel a szegény kis áldozat. 
- Mások nevében nem ígérgetek semmit. 
- Jól teszed - bleh. Olyan öntelt tud lenni. Intettem Kötőnek, hogy jöjjön ide. A fülébe súgok valamit. Ő eléggé elcsodálkozik, de szalutál és elmegy a fegyvertárba. Mikor vissza jön, egy kötél van a kezébe. Örömmel fogom meg. A legnagyobb élvezet, amikor meglátom Dia arcát. Ijedt és nem tudja leplezni. Végre láthatom szenvedni. 

Odamegyek és neki támasztom egy fához. Nem ellenkezik. Kezeink összeérnek. Olyan.. Meleg érzés önt el. Ránézek, ő csak leszegett fejjel tűri, ahogy előtte állok és kikötöm. Olyan törékenynek tűnik, de tudom nem az. Mintha valami... ártatlanság sugározna belőle, de mégis erős ő. Csak fölöslegesen nem küzd, csak ha van értelme. Van esze... 

-Lokina Dia szemszög- 

Kikötött Áts, de mintha egy pillanattal tovább fogta volna a kezem mint kellett volna. Mintha valamit érezne. Valami mélyet. Áh, de mit számít ez most? Fogoly vagyok a csapatomban. Vajon mi a terv? Mi fog történni? Komolyan mondtam amit gondoltam, de nem szívesen veretem meg magam. 

Nem törődött ezután senki se velem, csak Kötő Ádám. Ránéztem és rám mosolygott, de olyan szomorkásan. Mit is vártam ilyen helyzetben? Amúgy se bukhatok le. Nem figyeltem mit mond Áts, csak a történéseket. Nem jutott el a tudatomig semmi, ráadásul messze voltak és halkan beszéltek. Aztán egyszer csak Áts gyomorszájon üti a lefogott Bokát, de többet nem tesz vele. Cseléhez lép és vele is megteszi ugyanezt. Tűrik. Szimplán megbicsaklik a lábuk egy pillanatra, az ellenségük vezére nem könnyű eset. Nem szólok bele. De miért is kéne? Nem minden az én felelősségem. Valahogy mégis.. Nem az én csapatom, mégis tennék valamit. Már neki állnék valami frappánsat mondani, de nem megy. Most nem. Nem tudom miért, de képtelen vagyok rá. Inkább oldalra fordítom a fejem. Legszívesebben Ádámnak mondtam volna valamit, de nem tehettem. Csak álltam és néztem. Szerencsére nem volt hosszú. Bár elég ramatyul festettek már így is, de annyira mégse... Két három lila folt. Cselénél egy monokli a szeme alatt. A gigerli Cselének! 

Boka rám nézett. Végig mért, mintha ellenőrizne. Szerintem azt, hogy áruló vagyok e. Meg beszélek e Ádámmal, vagy nem. Hát nem beszéltem én éppenséggel senkivel, de Áts ezt máshogy gondolta. 
- Őket engedjétek el a Füvészkerten kívül. A lány marad - erre se válaszoltam, csak hamis csapattársaim reakcióját néztem. Boka szólalt meg: 
- Bármit teszel vele előttünk. Furcsállnám én azt.
- Én csak örülök, ha Pál utcai, Pál utcai ellen van. Vitázhattok utána, ő marad - ez a válasz kielégítette őt, mert ezt hagyta, helyette felém fordult: 
- Kint találkozunk.  

A híres Pál utcai kedvesség elszállt! Jó messze úgy néz ki. Értem én, nem bírnak. De ennyire? Mikor elhagyják a szigetet két Pásztor kíséretében, kikötnek engem végre. Megmozgatom elgémberedett kezem, majd ránézek. A szemébe, mélyen. Fényt látok benne. Megmagyarázhatatlan ragyogást és értelmet. Nem holmi izomagyú srác ő. Annál több. Sokkal. 

- Ügyes voltál. 
- Köszönöm. 
- Örülök, hogy nem ellenünk vagy. 
- Miért? 
- Akkor komolyan kéne vennem a beszólásaid - ez megmosolyogtat. 
- De.. nem lesz fura ha most csak úgy kisétálok? 
- De. Emiatt előre bocsánat, de muszáj - azzal arcon csapott. Elég váratlanul ért, tehát hátratántorodtam. Mérges voltam rá, de helyette ennyit mondtam, normál hangerőn: 
- Ilyen könnyen megütöd a csapattársad? 
- Ha az Te vagy és a célomhoz vezet, igen. 
- Értem. Parancsnok - szalutáltam, majd kisétáltam a szigetről. Először gondolkoztam azon, melyik csapat a jó döntés? Egyik cserben hagyott, másik meg gondolkodás nélkül megüt? Mi a jó választás?