A Long Time Ago | jikook [befejezett]

15.rész

Reggel 5-kor ébren kapcsoltam ki az ébresztőmet. Egész este egy szemhunyásnyit sem aludtam, csak a képeket néztem. Kikapcsoltam a gépet és leraktam az asztalra. Nyújtózkodtam egy kicsit, majd a szekrényből kivettem a legfelső ruháimat. Egy fekete tapadós nadrág és egy fekete pulóver. Remek. Lassan felöltözködtem, a tükör elé állva a hajamba túrtam, s végignéztem magamon. A ruháim lógnak rajtam, mivel annyit fogytam az utóbbi napokban. Az arcom olyan fehér, mint a fal. A szemeim vörösek és puffadtak a sok sírástól. Sóhajtva lementem a konyhába. Anya még aludt, apa pedig már elment dolgozni. Kivettem a fiókból egy viszonylag éles kést és vágtam egy szelet kenyeret. Megkentem sajtkrémmel, egy tányérra tettem és átvonultam a nappaliba. A kanapéra ülve csendben enni kezdtem.

Mikor végeztem, már 5:47 volt. Elmostam a tányért és a kést, majd visszatettem őket a helyükre. Mivel semmi ötletem nem volt, hogy mit kellene csinálni, ezért felvettem a cipőmet és céltalan sétába kezdtem. A hűvös, reggeli szél tincseimbe kapott és átjárta egész testemet, ezzel teljesen felébresztve engem. A nadrágom zsebébe dugtam a kezeimet.

 Ahogy bolyongtam, akaratlanul is Jungkookék házánál kötöttem ki. Megálltam a kerítés mellett, és elgondolkodva figyeltem a modern ház világosbarna falait és fehér ablakait. Hiába próbálom elfelejteni, képtelen vagyok rá. Mert még ennyi idő után, és azok után is, amit tett... szeretem. Ezt pedig nem lehet csak úgy megszüntetni, bármennyire akarom is. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne minden...

Egy nagyot sóhajtva indulni készültem, mikor az egyik függönyt elhúzták. Az ablakban pedig megláttam a szenvedésem okát, Jeon Jeonggukot. A tekintetünk összeakadt, elfelejtettem levegőt venni, s a világ körülöttem megszűnt létezni. Pár perc után elszakítottam a tekintetemet az övétől, hátat fordítottam neki és gyors tempóban hazafelé kezdtem sétálni. 

Mikor az utcánkba értem, lelassítottam. Itt már nem kell sietnem. Elértem a házunkat. Bementem, levettem a cipőm és a szobámba mentem. Kihúztam a telefonomat a töltőről és megnéztem, hogy mennyi az idő. 7:23. Jó sokáig sétálgattam. Bepakoltam a cuccaimat a táskámba, a hátamra vettem, majd lementem a földszintre. Szóltam anyának, hogy elsétálok az iskolába, nem kell elvinnie. Kimentem az utcára és elindultam.

Csendben sétáltam, néha egy kavicsot rugdosva magam előtt. Amikor éppen nem ezt tettem, akkor a körülöttem lévő épületeket, embereket néztem, mindegyiküket figyelmesen tanulmányozva. Néhánynak még saját történetet, problémákat és vágyakat is kitaláltam.

Ezzel azonban felhagytam, mikor megérkeztem az iskolába. Sóhajtva nyitottam ki a nehéz, bordó ajtót, majd léptem be az épületbe. Az aula beszéd és nevetés hangjával teli, mint mindig. Megforgattam a szemem, s halkan sóhajtva az énekterem felé indultam.

A terembe érve leültem a helyemre. Csak ekkor realizálódott bennem, hogy ezen az órán Jungkook mellett ülök, aki még szerencsére nincs itt. Felpattantam és megkérdeztem a bent tartózkodó embereket, hogy nem cserélnének-e velem helyet, de mindenki elutasította az ajánlatomat vagy meg sem hallgatott. Legyőzötten visszaballagtam a székemhez és leültem. Hirtelen eszembe jutott valami. Talán még van remény! 

A lányok; ők valószínűleg bármit megtennének, hogy Jungkook mellé kerüljenek. Amint ideérnek, megkérdezem valamelyiket. 10 perc múlva, mikor becsöngettek, Jungkooknak még mindig hűlt helye volt. Lehet, hogy nincs is itt? De reggel teljesen egészségesnek tűnt. Ráadásul a lányok sem értek még ide.

Pont ekkor lépett be a terembe az említett ember. Egy pillanatra láttam az arcán a meglepettséget, feltételezem azért, mert ő is arra számított, hogy elülök. Döbbenetéből felocsúdva ledobta magát mellém, a táskáját pedig a földre. Sötétbarna haja a szemébe lógott, fekete farmernadrágja kiemelte izmos lábát, a pólója, mely szintén fekete, lazán lógott rajta, s a karjára szorosan tapadt bőrdzsekije. Összességében lélegzetelállító látványt nyújtott.Elkaptam róla a tekintetem és kifújtam az eddig észrevétlenül benntartott levegőt. Nem sokkal később a lányok is megérkeztek. 

Szúrós tekintettel mértek végig, míg elhaladtak mellettem. Az utolsó, Hwang Yunseo azonban nem bírt az indulataival és a padomra csapta két kezét.

-Hordd el magad -mondja elsötétült szemekkel.

Elkezdtem összeszedni a cuccaimat, ami a táskámból és egy összegyűrt zsebkendőből állt, de Jungkook megállított benne. A karomra tette a kezét.

-Nem megy innen sehova. Veled ellentétben -dörmögi mély hangján, s a másik kezével a lány helye felé mutatott.

Yunseo arca elvörösödött. Egy utolsó pillantást vetve rám és Jungkookra, puffogva elment.

Csak percekkel később vettem észre, hogy Jungkook még mindig fogja a karomat. Zavartan elhúzódtam tőle. Azt hiszem, nem fogok senkivel sem helyet cserélni. De talán annyira nem is bánom... Vagyis mi?! Természetesen bánom! 

Egész óra alatt kínosan ügyeltem arra, hogy véletlenül se érjek hozzá, de ne is nézzek Jungkookra. Ez a tervem akkor semmisült meg, mikor leejtettem a tollamat, ugyanis begurult a széke alá. Lehajoltam, hogy felvegyem, de nem tudtam, hogy ilyen közel van hozzám. Igen, lefejeltem a combját.

Az arcom azonnal vörösbe borult és inkább ráhagytam. Nem olyan fontos nekem az a toll.Nem néztem az arcára, azonban mikor felemeltem a fejem, egészen biztos vagyok benne, hogy láttam vigyorogni. Elővettem inkább egy másik íróeszközt és folytattam a tábláról való másolást. Jungkook a fejét rázva lehajolt, felvette a széke alá gurult tollamat és szó nélkül a füzetemre tette.

-K-köszi... -dadogom zavaromban, mire bólintott egy aprót.