A Long Time Ago | jikook [befejezett]

17.Rész

Reggel meglepő módon kipihenten ébredt. Mikor egy kicsit kitisztult a feje, rájött, hogy miért. Még mindig Jungkook pulóverét szorongatta. Régebben volt, hogy együtt aludtak. Akkor is mindig sokkal jobban aludt. Feltápászkodott ágyában és az órára nézett, ami 7:09-et mutatott.

'Remek, van még időm elkészülni.' gondolja magában.

Felvette a szemüvegét, ami a párnáján hevert. Tegnap este valószínűleg elfelejtette levenni... Felhúzott magára egy farmert, majd rövid átgondolás után felkapta Jungkook szintén fekete pulóverét, amin még mindig érződött a fiatalabb illata. Próbált nem arra gondolni, hogy mit fog szólni a ruhadarab igazi birtokosa. Csak nem veteti le vele az iskola kellős közepén...

Éppen a terem felé igyekezett, mikor gyors lépéseket és szapora légzést hallott maga mögül, majd egy kezet érzett a vállán. Megfordult, hogy mondjon valami eszeset, de amint meglátja, hogy ki áll ott, hirtelen teljesen kiürül az agya. Furcsa, hogy Jungkook még mindig ilyen hatással van rá.

-Jiminie-hyung -kezdi, miután kifújta magát. -Kérlek... -ennyit hallott Jimin, mielőtt megszólalt volna a csengő. Megragadta az alkalmat és Jungkooknak hátat fordítva elsietett.

Egyedül ült az ebédlőben. Taehyungra és a többiekre várt. Habár sosem eszik, mindig itt ül és megvárja barátait. Hirtelen kicsapódott az ajtó, ezzel mindenki figyelmét magára vonzva a belépő személy. Aki nem más, mint Jungkook. Egész teste elszántságot tükröz. Egyenesen Jimin irányába tart. Megáll az asztal előtt. 

-Most ne menj el, kérlek. Hallgass meg, Jimin -mondja komolyan, de egyben mérhetetlen szomorúsággal, keserűséggel keverve. Az idősebb szíve megesett Jungkook látványán, s felé fordult a széken. 

A másik térdre borult előtte és az egész iskola előtt. Jimin szemei a kétszeresükre nőttek és teljesen letaglózva figyelte, ahogy Jungkook beszélni kezd. 

-Sajnálom, Jimin. Nem tudom elmondani, hogy mennyire sajnálom -a másik asztalnál ülők közül sokan elővették a telefonjukat és azzal videóztak. 

Jimin nem akarta, hogy a másik mindenki szeme előtt megalázza magát. Főleg nem miatta. Megragadta Jungkook karját, felhúzta a földről és kifelé rángatta. Mikor megfelelő távolságba kerültek az ebédlőtől, egy üres teremben, Jimin egy könnyes szempárral találta szemben magát. 

-Kérlek -csuklik el a másik hangja. -Ha nem kezdhetjük újra, legalább legyünk barátok. Nélküled megőrülök. Nagyon hiányzol, Jiminie -beszéde kezd nehézkessé válni. -Tudom, hogy amit tettem, az megbocsáthatatlan, de most mégis arra kérlek, hogy bocsáss meg. Ha adsz nekem még egy lehetőséget, esküszöm, hogy sokkal jobb leszek hozzád, mint bárki más -könnyei szaporán záporoztak le az arcán. -Mióta megtettem életem legrosszabb döntését, képtelen vagyok nem rád gondolni. Hiányzik az illatod, a meleg ölelésed, az édes csókjaid, a reggeli halk ébresztéseid. Szeretlek Jimin! Mindig szerettelek, csak magamnak sem vallottam be.

Nem tud hinni a fülének. Tényleg megtörténik mindez? Jungkook bocsánatot kér és újra akarja kezdeni? Ha igen, mit kellene tennie? Menjen vissza hozzá? Esetleg használja ki az alkalmat, hogy visszaadja, amit kapott? Az eszére vagy a szívére hallgasson?