You are my Hope! (Yoonseok/Sope ff.)

part 3

-Sziasztok, megjöttem! -kiabált be nekünk a konyhába. -Szia drágám! Milyen napod volt? Nagyon elfáradtál? -kezett túlpörögni anya, amikoris szóltam neki, hogy ha ennyit kérdez, akkor apa nem fog tudni válaszolni neki. -Oh, sajnálom! Csak örülök hogy látlak! -nevetett fel kínosan. -Semmi gond -mosolygott apa kedvesen -Örülök, hogy örülsz, és jól esik, de Hobinak igaza van. Ha egyszerre ennyit kérdezel, nem tudok válaszolni. -mondta már szinte nevetve. Ekkor tűnt csak fel, hogy anyu arca színe megegyezett a paradicsoméval, annyira zavarba jött apa szavaitól. Jó őket így látni. Hogy boldogok és szeretik egymást. Remélem, egy nap én is megtalálom majd az igazit. -Jajj szívem, nem is tudod mi történt ma -lelkesült fel mégjobban anya (márha ez lehetséges egyáltalán...). Ekkor apa is és én is kérdőn néztünk rá. -Hobit behívták a fősuliba holnap, hogy nézze meg az egyik szakot! Hát nem fantasztikus? Ilyen okos és tehetséges gyereke nem mindenkinek van ám, ugye tudod? -pillantott fel kérdőn apára. Apa arcán pedig nem tudtam kiigazodni. Először mintha egy halovány mosoly és büszkeség lett volna, aztán egy csalódott, szomorú arckifejezést vett fel. De ezt próbálta hamar elűzni, és velünk örülni, de én láttam rajta, hogy valami nincs rendben. -Gratulálok Hoseok! Ez igazán nagyszerű hír! -mondta ki végül egy természetesnek nem mondható mosollyal az arcán. -Köszönöm, de ez még csak egy nyílt nap. Ez nem jelent semmit, csak anya gondolta túl a dolgikat ismét. -kezdtem mentegetőzni, és lopva apa arcát néztem, hogy hogyan reagál a dologra. Apa a kezdetektől fogva nem rajong az ötletért, hogy idol legyek, mert szerinte az nem rendes munka. Szerinte az idolság csak annyit jelent, hogy kiállsz a színpadra és el ugra-bugrálsz meg kornyikálaz egész nap. Pedig ha tudná...
-Értem, Hobi. Ez akkor is egy nagy lehetőség számodra. -mondta ki végül, talán egy félig őszinte mosolyjal az arcán. Ettől pedig olyan boldog lettem, hogy arra szavak sincsenek.
-Jajj, a vacsora! -kiálott fel hirtelen anya, mi pedig apával oda kaptuk a fejünket, és aggódva néztük a konyhába siető anyámat, aki olyan sebességgel haladt, hogy egy oroszlánt is hatszor megelőzött volna. Mi apával kis hezitálás után, és jóval lassabb tempóval utánnasiettünk, de már csak a kifutott ételt láttuk lefele folyni a padlóra. -Jajj, a vacsoránk! -ismételte meg anya szomorúan. Apával csak álltunk a konyhaajtóban mint két zsák krumpli, és próbáltuk felfogni az imént történteket. Végül apa kapcsolt hamarabb és sietett oda anya mellé. -Jajj, édesem ne aggódj a vacsora miatt! Tele van a hűtő, nem maradunk éhen. Majd eszünk valami szendvicset vagy amit találunk benne. -próbálta bíztatni anyát, de hiába. -Ezt a vacsorát direkt Hobi nagyszerű lehetőségének a megünneplésére szántam. -mondta szomorúan. -Jajj anya hagyjad! Mondtam hogy ez nem egy nagy dolog, csak egy lehetőség, amivel élek. Egyáltalán nem biztos hogyha oda jelentkezek, akkor fel is vesznek. Ez csak egy nyílt nap lesz, hogy meg tudjam nézni hogy milyen az a szak. -ismételtem sokadszorra, de láttam anyán, hogy ez egyáltalán nem érdekli őt. -De ha ennyire ragaszkodsz hozzá, tartsuk meg holnap este, a nyílt nap után. Úgy jó? -kérdeztem végül sóhajtva. -Igen, Hoseoknak igaza van. Majd holnap, ha tudunk valami konkrétat, akkor "ünnepeljünk". -jegyezte meg kissé furán ugyan apa, de úgy tűnt rá hallgat anya, így nem akartam közbe szólni. -Hátha nektek így jó...-egyezett bele nagynehezen. -Tökéletes! -mondtuk szinte egyszerre apával. -Nade akkor gyertek, együnk valamit, mert már nagyon éhes vagyok! -mondta apa, mire anyával elkezdtünk nevetni. -Megyünk már! - mondta anya még mindíg nevetve. Erre apa csak egy értetlen tekintettel jutalmazott minket, majd elindult a hűtő irányába.
-Hányra kell menned holnap a nyílt napra? -kérdezte vacsora közben anya. -Nemtudom, azt nem mondták, úgyhogy még most este meg kell néznem. De csak nem kell egész nap ott lennem...-kezdtem reménykedni, de anya félbeszakított. -Ha egész nap ott lennél, az lenne a legjobb. Úgy legalább látnád hogy milyen egy teljes tanítási nap. -magyarázta, és igazat kellett hogy adjak neki mondandója végére, mert annak tényleg több értelme lenne, mintha csak a tánc órát lehetne megnézni. Mire mindenki elmondta amit szeretett volna megosztani a másikkal, addigra a vacsora is elfogyott. -Kell valamit segíteni? -kérdeztük ismét szinte egyszerre apával. -Köszönöm nem. Ezt megoldom én. Te ma dolgoztál egész nap -nézett itt apára - te pedig nézd meg azt a nyílt napot, mert már nagyon kíváncsi vagyok rá. -intézte felém szavait. -Oké, megyek már. -mondtam, és elindultam a szobámba. Amint beértem, bekapcsoltam a gépem, és elterültem az ágyon amíg arra vártam hogy betöltsön. Amint ez megvolt, felmentem az iskola oldalára, és ismét anyának volt igaza. Egész napos a nyílt nap. Ez azt jelentette, hogy kelhetek hajnalban. Szuper. Gyorsan felnéztem még a közösségi oldalakra, hátha van valami újdonság, vagy érdekesség, de semmit nem találtam, így hamar meguntam. Kikapcsoltam a gépet és elmentem fürdeni. Fürdés közben a kedvenc zenéimet hallgattam. Mikor végeztem, gyors megtörölköztem, és felöltöztem pizsibe, ami mivel még meleg van, egy boxerből és egy régi pólóból állt. Amint ezzel is megvoltam, lementem anyáékhoz, akik éppen beszélgettek. Nem szokásom és nem is szeretem kihallgatni mások beszélgetését, de akaratlanul is meghallottam egy mondatot, amit apa mondott. -Te tényleg jó ötletnek tartod ezt az egész idolosdit? -kérdezte anyától. -Hogyne tartanám. Szeretném, ha azt csinálhatná és tanulhatná amit ő szeret. Ne kelljen neki is olyan helyen tanulnia, illetve olyan munkát végeznie később amit nem szeret. Ha meg később rájön, hogy mégsem szeretne az lenni, nem is muszály. Ha még a gyakornoki évei alatt gondolja meg magát. -állt ki mellettem anya, ami jól esett. -Miért, mi eldönthettük annak idején, hogy mit szeretnénk? Nem! Az volt mindíg a válasz, hogy nem! Mert honnan tudná egy 20 éves ember, hogy mit akar?! -emelte feljebb a hangját. Na márcsak ez hiányzott... Hogy miattam veszekedjenek. Tudtam, hogy apa nem szeretné ezt az egészet, de nem gondoltam volna, hogy ennyire utálja a helyzetet. -Megtennéd, hogy nem kiabálsz? Hobi is itthon van, meghallhatja! -próbálkozott anyu. -Nemérdekel, ha meghallja! Legalább tudni fogja az igazi véleményem. Elegem van belőle, hogy a saját családom előtt is szerepet kelljen játszanom! -akadt ki végleg. -Szívok én bőven eleget a munkahelyemen. Nem kérek belőle még itthon is! -kiabálta teli torokból. Ekkor láttam talán először anyán, mintha félne apától egy kicsit. Vagyha nem is a félelem, de a meglepődöttség nagyon látszott rajta. Ennél a pontnál éreztem azt, hogy meg kell védenem magamat is, de elsősorban anyát. -Miért nem mondtad soha, hogy te nem akarod ezt az egészet?! -léptem elő a fal takarásából. -Hoseok, te hallgatóztál? -kérdezte dühösen apa. -Nem hallgatóztam, csak lejöttem egy pohár vízért, de ha a szobámban maradtam volna is hallottam volna az egészet. Szerintem még a szomszédban is tisztán lehetett hallani. -mondtam nem is figyelve a szavakra amik elhagyták a számat. Egyszerűen besokalltam, és most kijött minden sérelmem. -Miért nem mondtad, hogy utálod ezt az egészet?! -emeltem mostmár fel én is a hangomat. -Fiúk, ezt fejezzétek be! Nem ér ez az egész annyit. -próbált nyugtatni anya, aminek csak az lett a vége, hogy apa még idegesebb lett, és ellökte a kanapéra. -Te maradj ki ebből! -üvöltött rá anyára. -Hagyd békén! Ő nem tehet semmiről! Ne merészeld mégegyszer bántani! Ha velem van bajod, akkor azt velem is beszéld meg, ne anyán töltsd ki a dühödet! -üvöltöttem mostmár én is, amivel csak egy gúnyos nevetést, és egy pofont értem el. -Mégis mi a francot képzelsz te magadról? Ha? Mégis ki vagy te, hogy megmond, mit csináljak? -esett nekem. -Ezt azonnal hagyd abba! Hozzá ne merj mégegyszer érni! -szólt bele ismét anya, amivel csak azt érte el, hogy ő is kapott egy pofont. Anya arcán ezúttal félelmet és csalódottságot véltem felfedezni, miközben a sértet felületetmesélni.De apámnak ez sem volt elég. -Én vagyok ennek a családnak a feje! Én keresem a pénzt, hogy legyen mit ennünk, legyen hol aludnunk, és hogy ez az anyaszomorító kis buzi eljárhasson táncikálni! -köpte a szavakat. -Jól hallottam? Mit mondtál a fiadra?! -szívta fel magát anya. -Ez nem az én fiam! Egy kis buzi nem lesz az én fiam! Egy normális férfi 20 évesen bulizni jár, és minden nap más-más ribancot fektet meg, nem pedig táncikál szabadidejében, meg énekelget! Egy normális férfinek nem az a vágya, hogy a színpadon énekelgessen egész nap! Egy rendes férfi keményen dolgozik, és komoly munkája van, amiért megbecsülik! -mondta megállás nélkül gondolatait, én pedig teljesen összetörtem. Kimondhatatlanul rossz érzés volt ezt végighallgatni. Ahogy a saját apám elhord egy utolsó senkiházinak, csakmert szeretek énekelni és táncolni, és a jövőben szeretnék ebből megélni. Mintha szívenszúrtak volna és még vagy hatvanhatszor megforgatták volna bennem a kést. Ekkor éreztem azt, hogy az első könnycsepp legördül az arcomon. Nem akartam sírni. Nem szeretek sírni. Egy fiú nem sírhat, mert attól gyengének tűnik. Tudtam, hogy ezzel csak rontom a saját helyzetem, de ott, akkor, nem tudtam mást tenni. Sem elfojtani, sem visszatartani. Egyszerűen kitört belőlem. -Nézdmár, a kislány elbőgte magát! -mondta cinikusan, mire mégjobban megindultak könnyeim. -Ne sírj már, mint egy kislány! Legyél végre férfi, és tűrd el a kritikát! Ha ennyit nem bírsz ki, az életed nagyon keserves lesz, ezt garantálom! -intézte szavait végig könnyekkel teli szemeimbe nézve, amitől a szívverésem is megált. Kimondhatatlanul rosszul estek szavai, de láttam, ahogy anya is kezdi elveszteni a józan eszét. Könnyes szemeit apára emelte és teljesen nyugodt hangon ennyit mondott csak: -Szedd össze a cuccodat, és takarodj a házból! Megértetted?! -vesztette el mondandója végére a türelmét. -Mire vársz még?! Külön kérvényt is nyújtsak be?! Azt mondtam, TAKARODJ!!! -üvöltött a végén. -Mégis mi a francot képzelsz magadról?! Hogy mondhatsz ilyet a SAJÁT -emelte ki a szót - fiadnak?! Hogy mersz akárcsak egy ujjal is hozzáérni?! Ha engem meg is versz, nem érdekel! Túl élem! De ha mégenyszer, akárcsak eggyetlen egy rossz szót is mersz mondani Hoseokra, velem gyűlik meg a bajod! -fenyegetőzött. -Még mindíg itt vagy?! -kérdezte meg a nyilvánvalót. -Azt mondtam, hogy tűnj a francba! Látni sem bírlak! -és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Mind a hármunknál. Anya arcán a könnycseppek olyan gyorsasággal folytak, mint az autók a versenypályán. Nagyon rossz volt őt így látni. És az egész miattam van! Apa erre sarkonfordult, felvette a cipőjét, és az ajtóból még visszaszólt: -Remélem, most boldogok vagytok. -és kilépett az ajtón. Anya a földre rogyott és hangos zokogásban tört ki. -Neharagudj Hoseok! Én ezt nem akartam. Az apád nem ilyen ember! Többé már nem! Megváltozott! Felhagyott a múltjával! -győzködte inkább magát, mintsem engem, én ugyanis semmit nem értettem belőle. -Hogy mondhatott egyáltalán ilyet rád?! A saját gyerekére! Mégis hogy tehetett ilyet?! -zokogott egyre jobban, én pedig egyre tanácstalanabb lettem. Most erre mégis mit mondhattam volna? -Nyugodj meg, anya! Nem lesz semmi baj! -próbáltam nyugtatni, de inkább csak rontottam a helyzeten. -Nem lesz rendben, Hobi! Semmi sem lesz rendben! -kiáltott rám, amitől úgy megijedtem, hogy hirtelen minden gondolatom elszált. -Az apád egy vadállat! Egyszer már végigcsináltam ezt vele. Mégegyszer nem fogom! Mostmár itt vagy te is! Rád is gondolnom kell! Nem tehetem meg azt, hogy eltűröm akárhányszor megver, mert éppen olyan kedve van! -ennél a mondatnál éreztem azt, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot, és összeesek. Mi az, hogy megint? Hogy nem tűröm el, hogy megint annyiszor verjen meg, ahányszor kedve tartja? Csendben ültem a földön magam elé bámulva, és csak anya zokogása hallatszott. Így ültünk néhány percig egymás mellett, amikor végülis meg tudtam szólalni. -Apa régen bántott téged? -kérdeztem meg talán a világ leghülyébb kérdését. Anya rám emelte könnytől áztatott, duzzadt szemeit, és elkezdett mesélni...

--------------------------------------------------
Sziasztok!
Itt lenne a 3. rész!
Remélem tetszik!
Ha igen csillagozz és kommentelj 😘
Legyen szép napotok!