You are my Hope! (Yoonseok/Sope ff.)

Part 14

"Ebben a pillanatban beért a tanár, és én Yoongi mellett maradtam. (Bevallom, annyira nem is bántam)."

Az óra csendben és nyugalomban telt, leginkább mert nem szóltunk egymáshoz, és a pad két végébe húzódtunk. Ígyhát nem is lett volna semmi baj, csak az óra utolsó 2 másodpercében, amikoris a tanár közölte, hogy jegyezzük meg a helyünket, mert ez év végéig így marad az ő óráján. Ekkor éreztem magam mellett, ahogy Yoongi teste megfeszül, és dühös tekintettel felém fordítja a fejét.
-Ezt jól megcsináltad -mondta ingerülten, és már-már vörösödő fejjel. Ekkor megszólalt a csengő, és a terem is lassan kiüresedett, majd végül én is megszólaltam.

-Ellenségekből lesznek a legjobb barátok! -mondtam oda sem figyelve milyen bosszúsan néz rám, de nem bírtam ki, elnevettem magam. -Te meg mi a francot nevetgélsz? -érdeklődött barátom kicsit sem kedvesen. -Azt hiszed ez olyan rohadt vicces?! Hát nem! Mi nem vagyunk barátok, nem is voltunk, és nem is leszünk! -mondta lassan ordibálva. -Hát, te tudod, Min Yoongi...
De majd meglátjuk, ki nyer. -rákacsintottam és elmentem. Útközben a szemem sarkából láttam ahogy majd' felrobban a dühtől, de ezen ismét csak jót mulattam.

Kint az ajtó előtt már várt rám Jimin, és falfehéren nézett rám.
-Jimin, minden rendben? Úgy nézel, mint aki szellemet látott. Még a színed is hasonlít.

-Minden rendben Hobi? -kérdezte aggódva.

-Persze! Mi lenne a baj?

-Hallottam, ahogy Yoongi kiabál valakivel, és utána a te hangodat is. Azt hittem csinált veled valamit.

-Oh, Jimin, az ilyenért nem kell félned, csak beszélgettünk.

-Nekem nem úgy tűnt...

-Beszélgettünk, csak Yoongi stílusába. Nincsen semmi baj.

-Biztos?

-Biztos! -mosolyogtam bíztatóan a rózsaszín hajúra.

-Akkor gyere, Nam már biztosan vár.

-Menjünk -bólintottam, és elindultunk.
Azt nem tudom, hogy Yoongi meddig és milyen célból maradt a teremben, de mi kijönni nem láttuk.

Ahogy Jiminnel kiértünk az udvarra, láttuk, ahogy Nam egy másik sráccal beszélget, és az említett személy elég zavarban van, és az arca is kipirult. Csak miután közelebb értünk, akkor láttuk, hogy Jin az. Jimin aranyosan megmosolyogta őket, majd kérdőn rámpillantott.
-Szerinted odamenjünk hozzájuk?

-Hagyjuk, had beszélgessenek -mosolyogtam én is, majd az ellenkező irányba folytattuk utunkat.

A nap hátralévő részében nem történt semmi izgalmas a suliban. Jiminnel elmentünk hazafele boltba, majd elköszöntünk, és ki-ki a maga dolgára indult. Namjoont és Jint egyébként azóta sem láttuk, szóval ha hazaértem, első dolgom lesz kifaggatni barátomat. Na ja, gondoltam még akkor....

Mikor hazaértem, a bejárati ajtó tárva-nyitva volt, és első ránézésre egy lélek nem volt ott, de ahogy beljebb mentem, a legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, ami ott fogadott. A polcokról és asztalról minden le volt verve, a virágok szintén a földön, eltörve, és a hatalmas kupi közepén ott ült anya, rettenet módon megverve.
-Úristen, anya, jól vagy? -kiáltottam fel, és már ugrottam is oda hozzá.

-Hoseok, te vagy az? -nézett rám fájdalmas tekintettel.

-Én vagyok, ki lennék? Ki tette ezt?

-Az nem fontos. Te rendben vagy? Nincsen semmi bajod?

-Igen, én jól vagyok, de ne tereld a témát! Ki tette ezt? -kérdeztem egy fokkal agresszívabban, mert féltem és ideges voltam, és nem értettem miért történt mindez.

-Senki, Hobi. Csak megcsúsztam és elestem. Ennyi az egész.

-Persze, én meg most jöttem a falvédőről... Nem vagyok hülye, ne is reméld, hogy ezt beveszem. Az apám volt, igaz?
Itt anya lesütötte a szemeit, és én már ebből tudtam a választ, megszólalnia sem kellett.
-Hol van az a szemétláda? -kérdeztem feszülten, és kicsit se kedvesen.

-Nemtudom Hobi, de nem is ez a lényeg. Nem ér ennyit az egész.

-Miaz, hogy nem ér? Hogy ha éppen olyan kedve van, akkor átjön, felforgatja a házat, megver, aztán mint aki jól végezte dolgát elmegy? Na nem. Ezt nem engedem.

-De Hobi...

-Nincs semmi de, anya! Te mondtad, hogy ezt nem csinálod vele végig mégegyszer. És mostmár itt vagyok én is! Meg tudlak védeni vele szemben!

-Hobi, ez nem ilyen egyszerű...

-Már hogy ne lenne az? Elmegyünk a rendőrségre és feljelentjük! Ez az első lépés.

-Nem! Hobi, nem! Nem fogom feljelenteni az apádat! Nem érdemli meg -suttogta el a végét.

-Mi az, hogy nem érdemli meg? Miket csinált anno veled? Mit csinált most? Ebből nem engedek. Ha te nem, akkor majd én!

-Hobi! Elég!

-Nem, nem elég! Végre megkapja ami jár neki.

-Nem mész te a rendőrségre! Nem jelentesz fel senkit, és végképp nem beszélsz így az apádról!

-Miért, hogy beszéljek? Néztél már tükörbe? Vagy körbenéztél a házban? Láttad mit tett? És ha legközelebb nem áll meg ennyinél?! Vagy mondjuk csak későn érek haza? Akkor mégis mit csinálsz? Nekem se a legjobb arra hazajönni, hogy az anyám összeverve ül a szoba közepén, és ráadásul az apám tehet róla.

-Én ezt elhiszem Hobi, de kérlek, ne tegyél semmit! Az apád nem ilyen! Ő jó ember! Csak most nehéz időszakon megy át. Mindenkivel előfordul.

-Komolyan?! Te még ezek után is véded, és mellette állsz?

-Szeretem őt Hobi! Nem kerülhet börtönbe. Se sehova. Majd megint magához tér, és minden olyan lesz, mint régen.

-Nem lesz olyan, ezt te is tudod...

-De! Egyszer már sikerült neki. Most is fog. Csak idő kérdése. De kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget. Az én kedvemért -nézett rám kétségbeesett tekintettel.

-Jó, nem csinálok semmit, de ha mégegyszer erre érek haza, nem érdekel semmi!

-Köszönöm! -nézett rám megnyugvást tükröző tekintettel.

-Na, gyere, feküdj le, ezt majd én megoldom. -nyújtottam felé kezemet, hogy felsegítsem, majd a szobájába kísértem, és lefektettem. -Ha bármi kell, szólj! És pihenj!

-Rendben Hoseok. Tényleg köszönöm!

-Ugyan. De pihenj, ne agyalj!
Ezzel becsuktam a szobaajtót, és visszamentem a nappaliba. "Vigyázz magadra, mert nagyon megbánod!"
Ez, és hasonló gondolatok között áltam neki a nappali rendbehozásának.

--------------------------------------------------

Sziasztoook!😀
Tudom, ismét nagyon csúnyán eltűntem, de igyekszem aktívabb lenni. Remélem tetszik.
Szép napot!😘