,, Az út túl oldaláról szemléltem az iskolát, amitől a szívem a torkomba ugrott. Nem tudom még most sem, hogy miért is voltam annyira ideges, de akkor valamiért elkapott a stressz kellemetlen érzése, és az sem igazán segített, hogy a gyomrom az ideg...
Kedves Naplóm! A hétvégét Kingával kimondottan élveztem. Ugye pénteken itt aludt, szombaton pedig elmentünk a városba. Beültünk a StarBucksba, majd elmentünk sétálni és végül egy filmet is megnéztünk a moziban. Le se tudom írni mennyire örülök, hogy végre van valaki, akivel beszélgethetek bármiről és megoszthatom a problémáim. Nekem lenne kedvem minden hétvégémet így tölteni, és szerintem Kingának se lenne ellenére. Na de, vissza a mai naphoz. Ma reggel semmi kedvem és energiám nem volt suliba menni, de ha muszáj, akkor muszáj. Felkeltem az ágyamból, és kiválasztottam a ruhámat.
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
Lementem a konyhába, csináltam magamnak szendvicset reggelinek, majd miután elpakoltam magam után, elindultam a suliba. Ahogy megérkeztem az iskola területére, megtorpantam. A gyomrom görcsbe rándult, hiszen Cortezék pontosan ugyanott álltak, mint ahol mindig szoktak. Őszintén, semmi kedvem nem volt találkozni velük. Tudom, hogy nekik egy cseppet sem számított az a pénteki kis játék, de nekem valamiért mégis... Úgy éreztem, sőt, tudom, hogy a többiek ezzel akarták velem közölni, nem vagyok közéjük való. Vagy lehet már csak szimplán túl gondolom az egészet. Én már nem tudom. Szóval, mint ideális opció, a hátsó ajtó mellett döntöttem. Nem sokan járnak be itt hátul, inkább csak azok használják, akik cigizni szoktak kijárni. Én voltam az első a termünkbe. Nem bántam, mert legalább csend volt. Levágtam magam a helyemre, majd rácsatlakoztattam a fülhallgatómat a telómra, és benyomtam a lejátszási listámat. Lehajtottam a padra a fejemet, és csak hagytam magamat elengedni. Újra. Túl sok gondolat járt az eszemben, mint mindig. Például egyáltalán nem volt kedvem se Cortezhez, se Ricsihez, sőt, senkihez az ég világon. Jó, egyedül Kinga volt a kivétel. Ő az egyetlen, aki befogadott és nem úgy kezelt még mindig, mint az új lányt, amit nem tudok neki elégszer meghálálni. Borzalmas érzés kívülállónak lenni. Nem az a probléma, hogy nem tudok kapcsolatokat teremteni, hanem az, hogy már egyszerűen belefáradtam abba, hogy mindig új közösségbe kerülök. Hiányzik a nyugalom, a megszokottság érzése, ami nekem sose adatott meg. És valószínűleg sose lesz adott... A gondolatmenetemből a padomon való hangos kopogás zökkentett ki. - Dóri! Segíts már! - hallottam meg Kinga utasító hangját. - Mondd Kinga, mit szeretnél - vettem ki a fülhallgatót a fülemből, majd felnéztem rá. - Gyere, rakjuk fel a plakátokat! Van létra is - fordult az ajtó felé, ami mellé tényleg oda volt támasztva a létra. - Oké - egyeztem bele sóhajtva. - De csak mert te kérted. - Helyes. Na, iparkodj - nyomott a kezembe vagy öt darab plakátot. Igazából úgy sincs más dolgom, szóval miért ne. Feltápászkodtam, majd felmásztam a létrára. Kinga adogatta felfelé a posztereket, én pedig szépen sorba felraktam azokat. Tutira biztos vagyok benne, hogy Kinga választotta az összeset. Miért? Mert majdnem mindegyiken lovak szerepeltek olyasmi feliratokkal, hogy: "Bízz magadban, képes vagy rá!„ vagy "Elérhetsz bármit, ha igazán akarod!„ Na, idáig még nem is történt semmi különös. Csak két átlagos lány díszíti az osztálytermét, ebből mégis milyen probléma lehetne? Hát, az Andris-Robi katasztrófa. Míg mi a plakátokat intéztük, addig az előbb említett két osztálytársunk - mint két kis gyerek - elkezdett futkározni a teremben. Engem ez nem igazán foglalkoztatott, mert akkor még nem voltak láb alatt. Még. Viszont amikor már csak az utolsó két poszter maradt volna hátra, a két fiú átfutott a létra alatti szűk, kis helyen, ezzel meglökve a létrát, ami hevesen inogni kezdett. És hát persze, hogy a szerencse elszállt mellőlem, ugyanis Cortezék éppen ebben a percben sétáltak be a terembe, látva, hogy a létra mindjárt felborul. Annyira égő volt, hogy csak állok ott azon az átkozott létrán, mint valami idióta. Az arcom egyből paprika pirossá változott. De hát mi a fenét tudtam volna csinálni, ha az a két őrült nem bírt magával? Becsuktam a szememet, reménykedve abban, hogy nem fogok megint kikötni a kórházban. Már készültem, hogy a kemény földön fogok landolni, de ehelyett, valakinek az erős karjába érkeztem. Kinyitottam a szemem, és Cortezt pillantottam meg. Teljesen lesokkolódtam. Elkapott...? De egyáltalán hogyan? Meg miért?Mindenki elkezdett ujjongani és tapsolni. Én a meglepettségemtől egy szót nem tudtam kinyögni. Mintha leragasztották volna a számat. Cortez lassan letett, majd a szemeink összeakadtak. De még ekkor sem bírtam egyetlen egy mondatot se kimondani. Cortez várt még egy kicsit, hogy szeretnék-e mondani valamit, de látta hogy nem, így ő szólalt meg: - Jól vagy? - Persze, csak... - akadtam meg, miközben még mindig el voltam veszve a szemében. - Kicsit váratlanul ért az egész. - Azt meghiszem - húzta mosolyra a száját. - Köszönöm - mosolyodtam el én is. Végre ki tudtam nyögni azt az egy szót, amit már az elején ki kellett volna. - Sikerült végez... - lépett be a karbantartó. - Miért van ez eldőlve? Így adjam én ezt oda még egyszer bárkinek is, ha ennyire tudnak rá vigyázni! - akadt ki a férfi, majd felállította a létrát, és duzzogva elment. Ezzel meg lett törve az előző esemény hangulata - hála az égnek -, és mindenki elkezdett szállingózni a helyére, köztük én is. - Hé, Dóri... - jött oda a padomhoz Robi és Andris, miután helyet foglaltam. - Igen? - Ne haragudj ránk, nem direkt volt - mondták egyszerre, mintha ikrek lennének. Nagyon jól esett és nagyra értékeltem, hogy odajöttek hozzám bocsánatot kérni. De amúgy így belegondolva, talán nekem kellett volna megköszönni nekik... - Semmi gond - mosolyogtam rájuk, mire a két fiú megkönnyebbülten felsóhajtott, és visszamentek a helyükre. Azért valljuk be, nem volt olyan rossz Cortez karjaiban lenni. Nem mondanám mindennapi dolognak, hogy a suli leghelyesebb sráca megment egy orbitális nagy eséstől és égéstől... Még egy dolog, amit a Miért szeretem Cortezt listámhoz adhatok. És az a legrosszabb az egészben, hogy nem létezik olyan, hogy Miért nem szeretem Cortezt lista... Miután letudtuk az angolt, a tesi következett. Korponay felmérést tartott, hogy ki mennyire tud focizni, plusz megbeszélte a fiúk tanárjával, hogy ellenük játsszunk. A lányok természetesen nyávogtak egy sort, de Korponayt ez egyáltalán meg se hatotta. Ha már fociról van szó, tudni kell rólam, hogy - szerintem - nem vagyok annyira rossz játékos. Spanyolban elég jól megtanítottak minden csínjára, szóval a tesi óra tökéletes alkalom volt arra, hogy megtudjam, ez a tudás mennyire kamatozott tovább azóta. A sípszó éles hangjával elkezdődött a játszma, amit egészen kicsengőig játszottunk. Három-egyre nyertek a fiúk. Azt az egy kis gólt is én rúgtam. A vereségen kívül szerintem, remekül vezettem a labdát, és rengeteg gyönyörű cselt sikerült megcsinálnom. Büszke is voltam magamra. Viszont Reni miatt kaptunk annyi gólt, amennyit. Tudtam, hogy nem lett volna szabad beállítanom kapusnak. Mindegy, nem számít, úgy is a taktika volt most a lényeg. - Miklóshi! - intett felém Korponay. Gyors léptekkel odasiettem hozzá. - Igen, Tanárnő? - Ha gondolod, péntekenként benézhetsz a fiúk foci edzésére. Ha kedvet kapnál, hogy csatlakozz, csak szólj. - Rendben, köszönöm szépen - mosolyodtam el. Akkor csak volt valami gyümölcse a mai meccsnek. Mit ne mondjak, majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Nem csak azért, mert felfigyeltek rám, hanem azért is, mert hiába teljesen fiú edzésről van szó, meghívtak, mint lányt, ami szerintem eléggé nagy dolog. Vagyis legalábbis nekem. Harmadik óra infó volt. A tanár feladta háziként, hogy csináljunk magunkról egy prezentációt. A többiek azt mondták, hogy már egyszer csináltak ilyet, de mivel én új vagyok, ezért újra kéri mindenkitől. Nem lesz nehéz csinálni egyet. Következőnek az irodalom jött. Az órát egy váratlan feleléssel kezdtük. Önként jelentkezőként Reni felelt a többiek megkönnyebbülésére. Néha nem tudom eldönteni, hogy ez a lány maga miatt vagy a többiek kedvéért felel? Végülis, nekem aztán mindegy. - Nos, csakhogy ne mindig Renáta feleljen, jöjjön más is. Mondjuk... - nyitotta ki a naplót. Teljes erőmből imádkoztam, hogy ne nálam nyíljon ki, de mind hiába. - Miklóshi Dóra kisasszony. Fáradjon ki kérem - gombóccal a torkomban álltam fel a helyemről. Atya ég, nem tanultam egy szót sem tegnap, csak amíg Reni felelt, addig átolvastam a leckéket. Remélem elég lesz... - ...és a költő ezzel a művével a népnek üzent, hogy nem hajolnak meg az idegen hatalomnak, hanem erősen ellenállnak. - Nagyon szép, Dóra - dicsért meg Kardos, miközben beírt egy ötöst a naplóba. Valószínűleg elég nagyot sóhajthattam a megkönnyebbültségtől, mert a többiek halk nevetésben törtek ki. Kardos felvont szemöldökkel nézett rám. - Mi volt ez a hatalmas sóhaj? Ne mondja, hogy félt - nézett rám, mire egy kicsit elvörösödtem. Csak nem mondhattam el, hogy az imént olvastam át azt a tíz oldalt, különben fejemet szedte volna. - Neem, dehogyis - mosolyodtam el, elnyújtva az e betűt, majd elindultam vissza a helyemre. A padsorok között a tekintetem találkozott Reniével. Mintha kicsit sértődött lett volna. Talán nem tetszett neki, hogy rajta kívül, ráadásul pont nekem, másnak is adhat Kardos jó jegyet. Viszont felettébb érdekes, Kingát cseppet sem zavarta, hogy Kardos megdicsért. Pedig ő az a személy, akit mindig, mindenhol bármilyen helyzetben hajt a versenyszellem. Talán, de tényleg csak feltételezem, hogy ez amiatt van, mert közelebb kerültünk egymáshoz, és tud nekem örülni úgy, mint ahogy én szoktam neki. Úgy látszott nem volt elég a feleltetésből irodalmon, kémián is muszáj volt, ahol viszont már nem én, hanem Virág felelt. Szerencsére megkapta a tanártól a kegyelem kettest. Azt is azért mert Reni lesúgta neki. De, legalább megvolt. Esküszöm, öröm volt látni Virág arcát, ahogy ugrálva visszament a helyére a jegye miatt. A hatodik óra hála az égnek elmaradt, így lehetett hazamenni mindenkinek. Legközelebb csak jövő héten lesz infó óránk, így ráérek elkészíteni a prezentációt a hétvégén, nem kell most azonnal neki ugranom. Kivettem a görkorit a szekrényemből, és lebaktattam a lépcsőn. De amint kiértem az épület elé, nem láttam senkit se az osztályunkból csak Kingát. - Többiek? - Nem tudom. Kezdek nagyon ideges lenni, nem tudom mi van - fordult felém idegesen. - Biztos vagyok benne, hogy Dave posztolt valamit a Twitterre! Most azonnal meg kell néznünk! - Kinga, nyugodj le. Ne húzd fel magad ilyeneken - mondom én, aki szintúgy belülről majd' felrobbant. Alapból is rosszul esett, hogy kiközösítettnek éreztem magam, nem kellett még az is pluszba, hogy kihagyjanak bármiből is, amit csinálnak... - Nyugodjak le?! Dóra, nem veszed észre, hogy nélkülünk húzták el a belüket? - De, de tudsz mit csinálni? - nagyon igyekeztem megtartani a hideg véremet. - Igen! - vágta rá határozottan. - Na és mit? - tettem keresztbe a kezemet. - Még nem tudom, de majd kitalálom útközben! Irány a házatok! - utasított Kinga, mire halványan elmosolyodtam és elindultunk felénk. Egy kisebb séta után megérkeztünk a házunkhoz. Gyorsan feltrappoltunk a szobámhoz vezető lépcsőn, és lecsekkoltuk a közösségiket. - Na, találtál valamit? - kérdeztem a barátnőm telefonjára pillantva. - A Mekiben vannak! Még Gábor, Jacques, Andris és Robi is ott van! Hát én ezt nem hiszem el! - akadt ki teljesen Kinga. - És a kép fölé pedig az van írva, hogy Corteznek hála - Pofám leszakad - jöttem most már ki én is a sodromból. Kingával egymásra néztünk. Mindketten tudtuk, mi következik most. Elő a nyilakkal és dárcozunk. Na igen, a bizonyos dárcozás. Még nem is említettem, hogy mi is ez pontosan. Még pár barátnőmmel találtuk ki ezt a "szórakozási lehetőséget", amikor szegény Samanthát megcsalta a barátja...
- Jöttem, ahogy tudtam - rontottam be Samantha szobájába nagy hévvel, és azonnal levágtam magam mellé. - Mhegcsalt, értheed? - temette arcát a kezébe. - Az a seggfej... - morogtam az orrom alatt, miközben körkörösen simogattam a barátnőm hátát nyugtatás képpen. - És tudod kivel? Tudod kivel? - vette szakadozva a levegőt, majd mielőtt folytatta volna nyelt egyet. - Stellával... - kész, ennyi, ekkor teljesen eltört a mécses. Még életemben nem láttam úgy sírni bárkit is, mint ekkor ezt a lányt. Magamhoz öleltem. Éreztem, hogy mennyire gyenge a teste. Pont annyira, mint a szíve. A könnyei teljesen eláztatták a pulcsim vállát, de nem érdekelt. Most egy dolog érdekelt igazán. Az, hogy valahogy fel kell vidítanom. Na meg az, hogy Vanda hol kóvályog már. - Ne haragudjatok, a villamossal volt valami - forgatta meg a szemét, de amint ránk nézett és felfogta mennyire rossz a helyzet, leguggolt Samantha elé, a kezét a térdére helyezve. - Mindig is tudtam, hogy Ryan egy suttyó! - Nem segítesz! - böktem oldalba Vandát, aki feljajdult, és egy szúrós pillantással ajándékozott meg. - Figyelj, ne is foglalkozz vele. Nem érdemelt meg, ennyi. Ha neki az a ... örömlány kell, hadd kelljen. Semmivel nem jobb, mint te, mielőtt eszedbe jutna ilyesmi. Csak egyszerűen alacsonyak az igényei. És amúgy meg, nem mintha nem állna az összes fiú Samantha Graham ajtaja előtt, arra várva, hogy adjon nekik egy esélyt. Találsz te ezerszer jobbat, mint Ryan. Aki tényleg meg is érdemel téged. - Khöszönöm... Nhem is tudom, most mit kezdenék nhélkhületek. - Hát én se - állt fel Vanda, mire kikerekedett szemekkel ránéztem, hogy ez per pillanat nem a legjobb alkalom erre... - Tudjátok mit? - álltam fel Samantha mellől. - Van egy ötletem - gyorsan az asztalon lévő laptophoz siettem. Megnyitottam az asztalon lévő "Ryan & Me" mappát, ahonnan se perc alatt kiválasztottam egy képet, amiről levágtam Ryant. Kinyomtattam, letettem a friss tinta illattal áztatott lapot az asztalra, és előhalásztam a dárc táblát a szekrény mögül. Fogtam egy pár gombostűt, majd ráerősítettem a táblára Ryan képét. A dárcot felakasztottam a szoba ajtajára, ezután pedig Samantha felé fordultam. - Tessék - nyomtam a kezébe a nyilakat. - Add ki - először kétlő pillantásokat kaptam, mire bíztatás képpen bólintottam. Eldobta az első nyilat. Majd a másodikat. És így ment tovább. Minden egyes dobással a hajítás intenzitása is megnőtt, ami a "játszma" végére egy teljesen szétlyukasztott lapot eredményezett. - Jobb? - kérdeztem mosolyogva. - Sokkal - ölelt meg Samantha. - Vanda, ne maradj ki - tárta szét karjait az említett felé, aki örömmel csatlakozott hozzánk.
