Ébressz fel! [BTS Jin ff.] - Befejezett

Mikor megismertél

Amint vége lett az iskolának, igyekeztem a lehető leggyorsabban elhagyni a helyet, és elérni a buszt, hogy ne kelljen megint fél órát várnom rá, elvégre arrafele, amerre anyám tartózkodik, csak ez az egy járat megy.

Sose ülök le, mert félek, hogy elalszok, és valakinek majd fel kell keltenie, ezért lehet akármennyi szabad hely, én akkor is hátul állok meg az ajtó előtt, ahol általában se fel, sem pedig leszállni nem szoktak. Az elhaladó táj képe ahogy a busz egyre csak gyorsult úgy játszódott le a fejemben, mintha zuhannék valahonnan, aztán mikor lefékezett feleszméltem, hogy mindez csak képzelgés.

Hányszor futtattam le a fejemben a gondolatot, hogy hogyan is végeznék magammal. Akkoriban ez volt a legnagyobb szórakozásom. Nagyon sok mód volt rá, szinte nem is tudtam volna választani. A legtöbbel az volt a baj, hogy jól kellett csinálni a biztos halál érdekében, én pedig szerintem még ahhoz is szerencsétlen lettem volna. Ha kiugrok a vonat elé, vagy felkötöm magam, esetleg elvágom az ereimet, még akkor is túl tudom élni, ha valaki rám talál, vagy nem sikerül rendesen elcsapnia a járműnek, esetleg rossz helyre csúszik a kötél, és az egyetlen bajom egy kis ájulás lenne.

Az ablakon való kiugrás azonban gyors, fájdalommentes, és minden szempontból megfelelőnek bizonyult, elvégre ha fejjel előre ugrok, akkor még a jó isten se mentheti meg a lelkemet. A gyógyszeres megoldást nagyon sokáig nem tudtam használni, mivel korhoz volt kötve, ám mivel azt már évek óta túlléptem, így nyugodt szívvel mehetek be a gyógyszertárba és kérhetem ki az altatókat, egyéb okra fogva.

Senki se törődik azzal, hogy egy ilyen, mint én, akinek ekkora ,,hírneve" van az emberek között, mégis mire akarja használni a bogyókat, éppen ezért adják ki kérdezés nélkül. Senkinek sem számítana, ha eltűnnék.. Senki sem szeret, vagy siratna meg. Én vagyok a világon az egyetlen fekete bárány, akit kitaszítanak mindenhonnan.

Ezért van szükségem csak és kizárólag Jiminre. Ő mindig ott lesz velem, elvégre elég sokszor szoktam elaludni itt-ott, akár pár percre is. Tőle tanultam meg sok mindent, amit a világ sose akart megmutatni, és nagyon sok érzést ő mutatott meg, ami miatt képes vagyok emberként élni.

A következő megállónál leszálltam, és elindultam egy szűk, sötét és poros útszakaszon, ami a legrövidebb választás a börtön felé. Nem szeretem a zsúfolt és tág járdákat, elvégre ott több emberrel tudok találkozni. Még a zsebtolvajok, és a pedofilok sem foglalkoznak egy magamfajtával, ezért nem is félek elhaladni itt minden hónapban.

A pult mögött ülő hölgy ismert már annyira, hogy meg se kellett szólalnom, miért is jövök. Rögtön adta a cetlit, amit a kijelölt tisztnek kellett odaadnom, aki elkísér odáig, és felügyeli, mit is beszélek a rabbal. Nincs magán életük, minden lépésüket figyelemmel kísérik, és ebbe még a családtagokkal való beszélgetés is beletartozik.

Leültem a székre, és vártam, hogy az üvegablak mögött megjelenjen anyám, fegyencruhában, ápolatlanul, és reménytelen szemekkel. Azonban mindig meg tudott lepni, hiszen amint meglátott, képes volt mosolyogva végig ülni azt a fél órát, amit adtak nekünk.

- Ugye jól vagy? A nevelőszüleiddel jól kijössz? Eszel rendesen? Fogytál.. - mérte végig testemet, amit még látott az asztaltól.

- Ne aggódj anya, minden rendben van. Nincs okom panaszra. - az állapotomtól függetlenül, én mindennél jobban szeretem az anyámat. Ezért is vagyok képes ilyeneket hazudni neki. Ha tudná, hogy miként is élem a mindennapjaimat, csak még jobban magába roskadna, és félek, nem bírná ki a börtön körülményeiben élve azzal a tudattal, hogy kint a szabadban szenved a lánya, és ő nem tud mit tenni.

Nem akarom, hogy meghaljon, vagy bármi baja legyen, ezért is találok ki mindig mézes-mázos hazugságokat, amik már olyan szépnek bizonyulnak, hogy kedvem támad élni bennük. Túl nagy elvárásaim vannak a nekem szánt sorshoz, ami sosem lesz virágokkal borított. mint egyeseknek.

- Ugye nincs semmi, ami miatt aggódnom kellene? - kérdeztem, végig az arcát fürkészve, hátha elárulja magát egy-egy apró grimasszal, de ahogy megkérdeztem, csak még nagyobb mosolyra húzta a száját.

- Örülök, hogy aggódsz, de semmi szükség rá. Tudod, sokkal rosszabbra számítottam, de ez itt.. Kicsit olyan, mint a kollégium. Durva emberekkel vagyok összezárva, de ha hallgatok, és teszem, amit kérnek, akkor békén hagynak. - lenéztem a karjára, ahol kék és zöld zúzódásfoltok éktelenkedtek sápadt bőrén. Egy ideje már észrevettem, hogy amit én csinálok vele, az kölcsönös, elvégre ki az az idióta, aki elhinné azt a mesét, hogy a börtönben töltött napok tudnak boldogok is lenni?

- Anya, kérlek.. Ha bármi van, azt mond el nekem. - hajoltam közelebb, és rátettem az üvegre a kezemet. Olyan rég érintettem már, hogy szinte sóvárgok érte. Hogy megöleljen, és megsimogassa a fejem, azt mondva, hogy jól van, és nincs semmi baja.

Viszonozva a gesztust, ő is ugyan oda helyezte a kezét, ahova én, így egy pillanatra olyan látszatot keltve, mintha most épp összeérnének.

- Ne miattam aggódj. Egy nap, kiszabadulok innen, és akkor újra együttlehetünk.

- Hazudsz. - jelentettem ki, majd meg sem próbálva visszatartani könnyeimet, utat engedtem nekik, miközben idegesen felborítottam magam mögött a széket, és kirohantam a helyiségből.

Otthon első dolgom volt bevenni rögtön három gyógyszert is, arra nem gondolva, hogy mekkora veszélynek teszem ki magam ezáltal. Szükségem volt Jiminre, mégpedig a lehető leghosszabb ideig, hiszen ő volt az egyetlen, aki sosem hazudott nekem.

Hibákért elnézést ~