Ébressz fel! [BTS Jin ff.] - Befejezett

Mikor észrevettem

Ahogy néztem Vola erőtlen alakját, ahogy szemei elé húzva karját törölgeti könnyeit, miközben halkan szipog, egyre jobban éreztem a szívemet facsaró kellemetlen érzést. Szinte megfojtott a tudat, hogy nem tudok azonnali segítséget nyújtani neki, elvégre épp elég volt ezt is a nyakába zúdítanom. Szerintem fel se fogta, amit mondtam neki, csak egyszerűen rájött, hogy a két világ összeférhetetlen, és ez nála így vetül ki.

Nem tudtam, mit mondhatnék, neki, mivel bátoríthatnám, vagy mivel tudnék egy kis lelket önteni belé, ezért felültettem, és mögé ülve próbáltam magamhoz ölelni, hogy legalább annyit elérjek nála, hogy ne sírjon, és nyugodjon meg.

Eközben apa feljött egy tálcával, amin három leveses tányér díszelgett, de amint észrevett minket, halkan betopogott a szobába, és letette azt az asztalra. Aggódó tekintettel pillantott felém, én pedig megráztam a fejem, majd megsimogattam Vola fejét, aki az imént vett egy hatalmas levegőt. Éreztem, ahogy beleremeg a tüdeje, az egész lány reszketett, mint a nyárfalevél, én pedig nem tehettem mást, minthogy ezt elviselem, és megelégszem azzal, hogy ennyit tudok tenni érte. Csakhogy ez nekem nem elég.

- Jin... - suttogta csendben nevem. Nem szólaltam meg, csak leszegtem fejem, hogy ránézhessek. Szemeit erősen szorította egymáshoz, hogy ne lásson, ujjai pedig már fehéredtek, ahogy a pólómba kapaszkodott. - Beszélj kérlek.. Mesélj valamit.

- Képzeld el, apám egyfolytában a nyakamat szorongatja. Felhoztam neki, hogy érettségi után segíthetnék az irodai munkákban, és megkérdőjelezte a tudásomat! Pedig olyan papírt már vagy százszor kitöltöttem már, a kisujjamból is kirázom, és mégsem engedi! Mai napig győzködöm az öreget. Ja, és képzeld, eldőlt, hogy két napra megyünk osztály kirándulni. Lesznek ügyességi, és logikai feladatok is, a tanár meg azt mondta, hogy aki veszíteni fog, azt otthagyjuk az erdőben. - erre a részre felkapta a fejét, és egy lágy mosolyt engedett fel arcára kúszni, miközben résnyire kinyitotta szemeit. - Rám nézhetsz, nem fog semmi történni.

- De ha visszajön.. Bántani fog.

- Engem? - kérdeztem vissza, mire bólintott egyet, én pedig vettem egy nagy levegőt. - Vola, engem nem tud bántani.

- Hogyne tudna? Miért hiszed azt, hogy nem?

- Mert én nem hiszek benne. - fordítottam meg a mondatot, amivel tudtam, hogy meg fogom lepni, de ez a legkíméletesebb módja annak, hogy elkezdhessem áthúzni őt a valós világba. - Egy kitalált lény nem tud bántani.

- Akkor engem fog.. - szűrte le a lényeget, majd mielőtt válaszolhattam volna, folytatta. - Mert én hiszek benne.

- Miért?

- Mert.. Az elején jó volt hozzám. Megmentett, és ott volt velem, mikor bajba voltam. Mikor fájt valamim, vagy kiközösített az élet. Most pedig valamiért ellenem fordult. Mindenhol ott van, és nem hagy nyugton. - bárcsak elmondhatnám neki, hogy ez csakis tőle függ, de akkor még jobban összezavarodna, és félő, hogy Jimin ezt kihasználva csak erősebb módszerekhez fog folyamodni, hogy megijessze.

- Ha megengeded, ma itt alszom veled. Vigyázok, hogy ne jöjjön. - hiszen látom rajtad, hogy majd elalszol, de nem mersz. A szemei még mindig karikásak, és bár ő ezt szerintem nem veszi észre, de ötpercenként ásít. - De előbb egyél. Az öreg mindent meg tud főzni, úgyhogy ezek után megnyalod mind a tíz ujjad! - dicsértem, hogy ne úgy nézzen rá, mint a teára, majd az ölébe adtam tálcástul. Észre se vettem, hogy apa nem ment ki a szobából, egyszerűen csak leült a földre törökülésben, és miközben mi itt drámázunk, ő elfogyasztja a már majdnem kihűlt levest.

Vola reszkető kezekkel próbált meg enni, miközben én is nekiláttam, elvégre nem ettem ma még semmit jóformán. Mikor befejezte, apa felállt, és a tányérért nyúlt, amit Vola odaadott neki, majd meghajolt, és megköszönte a finom ételt.

- Gyere, zuhanyozz le.

- Nem akarok.

- Vola, oda nem fogok veled menni. Max megvárlak az ajtó előtt. Bemész, lezuhanyozol, kijössz. Ennyi fog történni. - mivel nem pizsamában volt, így gondoltam, hogy az ágya mellé leszórt ruha azt a szerepet tölti be, így marokra fogtam, és felajánlottam segítségemet a lánynak, aki vonakodott egy ideig, de utána elfogadta a kezem, így kisegítettem a fürdőig - amit nem tudtam, hol van, csak mentem utána -.

Nem zárta magára az ajtót, sőt, először be se akarta csukni, és mivel nem áll szándékomban belesni, így résnyire nyitva hagytam, hátha nem jutott el elég mélyre a tudatában az, amit mondtam, és Jimin megint bepróbálkozik. Hihetetlen, hogy én is úgy beszélek róla, mintha létezne.

Igyekezett gyorsan letudni a zuhanyt, hogy ne kelljen egyedül lennie, utána pedig mint a villám, kivágta az ajtót, és kijött mellém, majd megfogta a kezem, és mint a jól nevelt óvodások, húzni kezdett maga után, vissza a szobába.

- Apukád is itt aludhat. - fordult vissza az ajtóban, és mögém nézett, de az öreg nem volt ott. Nagy valószínűséggel a konyhában mosogat, bár nem hallom csobogni a vizet. - A kanapéban van ágynemű..

- Köszi, de nem hiszem, hogy a szüleid jó szemmel néznék. - nevettem fel kínosan, Vola-nak azonban rezzenéstelen maradt az arca. Mintha nem lennének érzései.

- Nincsenek itthon. Nem jönnek haza. - fordult nekem háttal, hogy visszamászhasson az ágyba.

- Hogy érted ezt?

- Minden negyedik hónapban elmennek két-három hétre... Valahova. - rántott vállat, mikor nem tudta pontosan megnevezni, hova is.

- És te addig itt maradsz egyedül?

- Nem voltam egyedül. Eddig. - hát persze, Jimin...

- Figyelj Vola, az állapotodat elnézve, én nem szívesen hagylak ebben a házban felügyelet nélkül. - kezdtem bele, bár nem tudtam, hogyan fogom ezt megoldani. Ide csak nem költözhetek, hiszen egyszer csak lejár az az idő is, és a szülei szerintem páros lábbal rúgnának ki innen, ha meglátnák, hogy itt vagyok. Ráadásul akkor se nyugodnék meg, ha visszajönnének, elvégre Vola attól még ugyan úgy szenved, mivel nem foglalkoznak vele.

- Semmi gond Jin, csak össze kell szednem magam. - erőltetett magára egy mosolyt. Hallottam, hogy apa épp felfelé tart a lépcsőn, majd a vállam felett ránéztem, és némán jeleztem neki, hogy maradjon ott.

- Gondolkodtál az osztálykiránduláson? - vetettem fel egy másik témát.

- Hogy jött ez ide? - biccentette oldalra fejét. Arca és tekintete is megenyhült, úgy tűnik, tényleg ilyen könnyű elvonni valamiről a figyelmét.

- Addig se lennél egyedül. - vontam vállat, mintha ez olyan érdektelen dolog lenne, pedig lányegében ez a kulcsa mindennek. Ha el tudnám intézni, hogy Vola ne legyen egyedül, pillanatok alatt meg tudna gyógyulni, hiszen ha folyamatosan mondogatom neki, hogy ez nem így van, és, hogy az a világ nem létezik, amiben ő eddig élt, akkor egy idő után megszokná.

- Még ha mennék is.. - már jól kezdődik, ezek szerint gondolkodott rajta. - Nem szeretnék másokkal egy szobába lenni.

- Arra gondoltam, hogy lehetnél velem. - láttam rajta, hogy kikerekedtek a szemei, és válaszolni se tud, annyira meglepődött ezen, pedig nem volt akkora matek, hogy ez fog következni. - Ne aggódj, nem foglak megenni, vagy eladni. Csak velem jobban kijössz, és gondoltam nyugodtabban aludnál.

- A tanárok nem engedik meg, hogy egy fiú és egy lány közös szobában legyenek. - nézett rám értetlenül, mintha én ezt nem tudnám, azonban elengedtem egy mindentudó mosolyt, és leguggoltam az ágya elé.

- Ha elintézek mindent, akkor jönnél? - pár perc tanakodás után egyértelműen a tudtomra adta, hogy igen. Elnéztem apám felé, aki egy sejtelmes vigyorral az arcán megrázta fejét, majd intett, hogy lemegy. Gondolom, megvan neki az a rész, hogy hol találja az ágyneműt, így most megy és megágyaz magának.