Ébressz fel! [BTS Jin ff.] - Befejezett

Mikor megmentettél

Sajgó fejjel, és álmoskás öntudattal nyitogattam szemeimet, hogy megszokhassam a felettem elhelyezkedő lámpa erős fényét, ami egyenesen az arcomba világított. Nem tudom mi történhetett, elvégre az utolsó emlékem a kés, és maga a vér, ami belepte a testem, majd elájultam. Azt hittem, meghalok és végre véget vethetek a több éves szenvedésnek, most mégis itt vagyok, és minden bizonnyal élek. Vagy ez is még csak az álmom része? Ez csak egy előrevetített jövőkép, hogy mi lenne akkor, ha felébrednék?

- Nem haltál meg, Vola. Visszajöttél. - Jin ült mellettem, és válaszolta meg a fejemben keringő kérdést. Miért jöttem vissza? Jimin miért nem vitt el, ha ő vett rá az életem kioltására? Mi folyik itt?

Észre se vettem, mikor ment ki a szobából. Csak arra lettem figyelmes, hogy egy orvos áll velem szembe, és teszi fel kérdéseit, amire csak akkor válaszoltam, ha arra igennel vagy nemmel kellett felelnem, mivel akkor tudtam bólogatni. Nem maradt sokáig, csak a vérnyomásomat mérte meg, és megnézte, nincs e lázam, aztán ő is elhagyta a szobát, hogy a férfi visszajöhessen hozzám.

- Miért tetted ezt, Vola? - kérdezte halkan. Nem néztem rá, inkább a plafont bámultam. Nem mondhatom el neki, mert úgyse érti meg. - Ez így nem mehet tovább, majdnem megölted magad.

- Igaza volt. - jelentettem ki erőtlenül. A hangom még nem teljesen jött vissza, kissé rekedtes és vékony volt. - Jiminnek akkor igaza volt. Senkinek sem kellek, mert az emberek ilyenek. - erre tökéletes példa volt az osztálykirándulás, vagy akár az életem egy-egy szakasza, mikor még csak rám sem akartak nézni.

- Nem, nincs igaza, mivel nem létezik! - vitte kicsit feljebb hangát. Ideges. Megértem, miért az, elvégre nem képes elfogadni azt, amit mondok nek, ahogy én se az ő szavait. Mind a ketten azt hisszük, hogy igazunk van, de nincs egy olyan ember se, aki megmondhatná, melyik állítás a valós.

- Te is őrültnek hiszel most már igaz? - nevettem fel halkan, miközben inkább kijelentettem az elhangzott kérdést. Nem vártam rá választ, mivel magamnak állapítottam meg, ő mégsem hagyta annyiban.

- Nem. Neked nincs semmi baj az elméddel, csak beteg vagy, ami gyógyítható. - nem hallod Jin, hogy a saját szavad ellen beszélsz? Kit akarsz meggyőzni? A halálból visszahozott elmebeteget? Ezért tetted volna?

- Miért nem hagytál ott? - fordultam felé, hogy láthassam az arcát, mikor válaszol. A következő kérdésem az lett volna, hogy miért jött vissza, elvégre vasárnap este volt. Ha akkor nem fordul meg, talán már nem beszélgetnék itt vele, és egy idő után ő is belátná, hogy úgy lenne jobb mind a kettőnknek.

- Mert nem akartam, hogy meghalj. - vont vállat, és egy pillanatra elemelte enyémből a tekintetét, majd rögtön vissza, nehogy észrevegyem.

- Miért, Jin?

- Azért, mert szeretlek.

Nem tudtam mit válaszolni. Ami eszembe jutott, azt rögtön el is felejtettem, így nem tudtam beszédre késztetni magam. Mi is lehet az a szó, hogy szeretet? Még soha senki nem mondta nekem a keresztanyámon kívül, de akkor se éreztem semmi egyebet, ami feltűnt volna. Mit kellene tennem, mire kellene gondolnom?

- Miért mondasz nekem ilyeneket? - szedtem végül össze magam pár perc után, hogy egy viszonylag közömbös kérdést feltehessek, a kínos csend megszűntetése érdekében.

- Te kérdezted. Én csak válaszoltam. Nekem nem szokásom hazudni.

- De ez nem lehet igaz! - vágtam vissza, mire kérdőn felhúzta egyik szemöldökét. - Nem szerethetsz.

- Miért nem tehetném? Ki tiltja meg?

- Hogyan tudnál egy ilyet... Szeretni? Különben sem tettem semmi olyat, amitől megkedvelhettél volna. - legalábbis tudatosan nem, de Jinnél ki tudja.

- Vola, eddig egy lány se keltette fel úgy az érdeklődésemet, hogy eltekintsek afelől, hogy minden ember egy lehetőség. A jövendőbeli munkámhoz meg kell ismernem az emberek összes gondolatát azért, hogy még a legritkábbnak is tudjak segíteni. Te azonban ezekhez tartozol, és nekem még mindig nem sikerült segítenem neked. Ahogy igyekeztelek megérteni, rájöttem mennyi mindent szeretek benned. Például ha zavarban vagy, és leszeged a fejed. - nevetett fel, én pedig csak nagyokat pislogtam rá, miközben hallgattam őt. - De most nem teszed, mert nem tudod, mit jelent az a szó, igaz? - nem kellett válaszolnom, a kérdés evidens volt neki is.

Aprót bólintottam, ezzel bevallva igazát, ő pedig egy elégedett mosollyal az arcán dőlt hátra a székben, miközben tekintetét le sem vette rólam.

- Nem baj, nem kell tudnod. Nem foglak semmire se kényszeríteni, és nem fogok máshogy viselkedni veled.

Ahogy befejezte mondandóját, az ajtó kinyílt, de az orvos helyett az apja lépett be rajta. Közömbös arcától most is teljesen lefagytam, hiszen rögtön ember szúrt ki a fia helyett, aki még csak felé sem fordult, csak keresztbe font karral ült továbbra is a székben.

- Jól vagy? - lépett az ágy mellé, én pedig bólintottam neki, és hol rá, hol Jinre néztem. - Beszéltem az orvossal. - folytatta. - Mivel nincs nagyobb bajod, így holnap kiengednek, és hazajöhetsz.

- Haza? - kérdeztem vissza, megszakítva a tekintetünket. Eddig nem voltam zaklatott, azonban ez az egy szó, ami másnak egy életet is jelenthet most rögtön belém csepegtette a félelem mérgét, elvégre nekem már nincs olyanom. Emlékszem, hogy a nevelőszüleim meghaltak, és most valószínűleg ugyan az fog történni, ami kiskoromban is.

- Igen, haza. Hozzánk. Amíg be nem töltöd azt az életkort, hogy egyedül is élhess, ott fogsz lenni velünk, persze ha ez neked is megfelel. De gondolom tudod mi vár rád, ha nemet mondasz. - Jin szemei kikerekedtek, és úgy fordult apja felé, mint aki nem akarja elhinni, amit épp az imént mondott el.

Arca felderült, és egy víg mosollyal fordult felém.

- Nem lesz.. Gond? Hogy ott vagyok?

- Általában a konyhában és a szobámban szoktam tartózkodni, szóval engem nem fogsz zavarni, az ötletet pedig Jin hozta fel, így azt gondolom, innentől kezdve tárgytalan a téma. Már voltam aláírni a papírokat, bár ez nem megy ilyen gyorsan, de úgy érzem csalhatunk egy kicsit.

- Akkor? - fordult felém teljesen a férfi, és megfogta a kezem. - Holnap hazajössz velem? - éreztem, ahogy dobog a szíve. Ugyan olyan szapora volt, mint az enyém, de kétlem, hogy egy dolog miatt, és mégis hasonlóan vert, pedig különbözőek vagyunk. Bár tele voltam kétségekkel, és biztos voltam benne, hogy ha Jimin ismét megjelenne, akkor ugyan ez történne, ennek ellenére mégis belementem. Nincs itt, hogy megmondja, mit csináljak, és ha ellenezné, akkor tenne érte. De már elkésett.

- Igen.

~ Hibákért elnézést ~