Ébressz fel! [BTS Jin ff.] - Befejezett

Mikor megmentettél

Felállt, és nagy mosollyal az arcán felénk indult, én viszont kissé összerezzentem a hirtelensége miatt, így Jin felé léptem egyet. Megállt előttünk, és mind a kettőnkön végig nézett, utána viszont mégis inkább nekem kezdett el beszélni, és felém nyújtotta a tányért.

- Gondoltam ne vesszen kárba. Épp kimentettem, de megsült rendesen. - kezeim nem mozdultak magam mellől, nem tudtam mást tenni, csak nézni a lányt, aki még most is próbál vidámnak tűnni. - Ne hallgass arra a szerencsétlenre. Az a lényeg, amit te gondolsz, nem az, amit ő állít. - szabad kezével megragadta az enyémet, majd átadta az ételt, és maga mögé rejtette ujjait, nehogy visszaadjam. - Nem voltatok, mikor a tanár odajött, ezért szólok, hogy holnap tízkor indulunk haza, addigra kell elkészülni.

- Hála istennek, végre otthon. Hát nem nagyszerű? Ismét csak ketten. - mosolyodott el Jimin, aki mint mostanában minden alkalommal, most is a semmiből tűnt fel mellettem, pontosabban előttem, hogy jól lássam az arcát.

- Köszi, Yumi. - bólintott Jin, majd elköszönt a lánytól, engem pedig behúzott a szobába.

- A tököm tele van ezzel a pasival! - mordult fel a mellettem levő férfi, majd mikor dobbantott egyet a lábával, fekete kígyószerű füstcsóvák kezdték belengeni a házat, egyenesen Jin felé irányulva. Nem mozdultam, elvégre mindenhol ott voltak, én pedig nem mertem rálépni, nehogy bajom legyen belőle, vagy ami még rosszabb, Jin-be fúródjanak.

Annyira néztem ezeket az ijesztő jelenségeket, hogy észre se vettem a férfi közeledését. Vállamra fogott, ezáltal kicsit megráztam a fejem, majd mintha képzelődtem volna, lassan visszatért a rendes látásom, ami csak a szobában elhelyezkedő bútorokat észlelte.

- Lépj el tőle! Undorító, ahogy rád néz! Miért hagyod neki az isten szerelmére?! - kiabált fülembe Jimin, amit igyekeztem meg sem hallani. Jó érzés volt, mikor Jin ért hozzám, elindított valami olyan bizsergést a testemben, amit még soha nem éreztem.

- Mit mondott neked? - kérdezte mindentudóan, mire sóhajtottam egyet. Nem lehet hazudni neki, mert mindent észrevesz. Ezt régebben veszélyesnek gondoltam, most azonban örülök neki, hogy ezeket kihúzza belőlem. - Tudom, hogy itt van. - leguggolt elém, kezei pedig lecsúsztak ujjaimhoz, hogy azt foghassák.

- Vola, most azonnal lépj el tőle! Ott az ajtó, menekülj tőle! Már nem emlékszel, mit művelt veled? - de igen, mai napig rémkép, azonban megígérte, hogy nem lesz több olyan, és eddig tartotta is magát hozzá.

- Nem tetszik neki, hogy hagyom ezt. - biccentettem le fejemmel a kezünkre, amit ha lehetett kicsit jobban megszorított. - Azt akarja, hogy szaladjak el innen oda, ahova nem tudsz követni.

- Ne menj. - rázta meg fejét. - Nem kell elmenned. Nem rossz az, ha itt vagy velem.

- Tudom. - bólintottam, és el is mosolyodtam, hisz igaza volt. Szerettem vele lenni még akkor is, ha időpazarlásnak gondoltam azt, hogy foglalkozik velem. - Csak nincs ínyére. - Jimin egyetértően bólintott, ám ekkor már olyan halvány volt, hogy a következő pillanatban el is tűnt megint.

- Menj, zuhanyozz le, aztán megnézünk egy filmet, oké? - bólintottam, és összeszedve a cuccomat elindultam a mosdó felé. Kíváncsi voltam, ma mit fog beindítani, ezért igyekeztem a mosdással és a törölközéssel is, majd szinte tűkön ülve vártam, hogy ő is elkészüljön.

----------------------

Mikor leszálltunk a buszról, alig tudtam visszafogni magam, hogy ne kérdezzek rá Jinnél, miért követ. Kedves tőle, hogy haza akar kísérni, de nyilván van neki is ezer dolga most, hogy otthon lehet egy kicsit. Nekem is ki kell pakolnom, mosnom kell, és takarítani se ártana.

Ahogy közeledtünk a házhoz, úgy fogott el a borzongás, mivel először nem akartam, majd utána inkább már meg is tagadtam azt, ami a szemem elé került. A rendőr autó pont a ház előtt parkolt, én mégis azzal hitegettem magam, hogy nem hozzám jöttek, elvégre mi okuk lenne rá, nem csináltam semmi rosszat, és remélem a szüleim se, ami miatt én is sáros lehetek.

- Jin.. - álltam meg, mert nagyon megijedtem a látványtól. Sajnos már késő volt bármilyen menekülési tervet kieszelni, ugyanis észrevettek minket, így ismét elindultunk feléjük.  

- Hölgyem, ön Park Vola?

- Igen. - feleltem az egyiknek, mire összenézett társával, majd ismét rám.

- Bemehetnénk beszélni? - aprót bólintottam, majd Jin kezére fogva vezettem be a házunkba, nehogy itt hagyjon engem velük egyedül.  Bár nem tudom, mit akarnak, nem hiszem, hogy Jin nélkül meg tudnék szólalni.

Nem jöttek beljebb, így én ledobtam a táskámat a nappaliba, majd visszasétáltam hozzájuk, és kérdőn bámultam a két tanácstalan férfira.

- Őszinte részvétünket szeretnénk kifejezni, és előre is elnézést, hogy ezt tőlünk kell megtudnia, de.. A szülei meghaltak. - nem a hír hallatán riadtam el, hanem attól, ahogy Jimin felnevetett mellettem. A rendőrök nem látták őt, engem pedig kezdett idegesíteni, hogy úgy kacag ezen, mintha valami jó poén lenne.

- Látod Vola? Még ők is elhagytak! Nem kellesz senkinek!

- Nagy valószínűséggel ittasan szállta be mind a ketten a járműbe, és frontálisan ütköztek egy teherszállító kamionnal az autópályán, majd a szalagkorlátba csúsztak. Mire a mentősök kiértek, már nem lehetett visszahozni őket.

- Milyen szépen fogalmaz nem? - lépett mellém, még mindig mosolyogva. - Szerintem itt inkább arról van szó, hogy a kedves szüleid rájöttek, hogy vissza kell jönniük hozzád, és inkább meghaltak.

- Értem.

- A továbbiakról szeretnénk, ha bejönne hozzánk az egyik nap, és ott tájékoztathatnánk. Most távozunk.

- Hát nem nagyszerű? Megint be fognak dugni egy otthonba, amíg újabb emberek meg nem vesznek, mint valami portékát. Nagyon sokat érhetsz, ha ennyiszer eladnak. Most pedig küldd szépen haza a barátodat.

- Jin. - szólítottam meg az eddig csendben figyelő személyt, majd felé fordultam. Igyekeztem biztatóan mosolyogni, a helyzet ellenére is, ami nem borított ki annyira, mint ahogyan azt vártam. Ennyit ért volna, hogy semmilyen érzelmet nem tápláltam a szüleim iránt? - Menj haza. Biztos fáradt vagy.

- Biztos? - szólt vissza rögtön. - Ha akarod-

- Nem kell. - emeltem fel kezem, megállítva ezzel a közeledésben. - Jól vagyok, csak aludni szeretnék végre.

- Rendben. - fogadta el hazugságomat, majd a táskájáért ment, ami a tárva hagyott ajtó mellett volt. Szemeim könnybe lábadtak, hisz lehet, hogy most látom utoljára a férfit, és nem így akartam őt elengedni, ezért mögé léptem, és most az egyszer én öleltem át őt. Még egyszer utoljára hallhattam szívének ritmusát, ahogy reagál a tettemre.

- Viszlát, Jin. - suttogtam úgy, hogy csak ő hallja, majd kilöktem az ajtón, amit utána kulcsra be is zártam.

- Nagyszerű! - csapta össze kezeit Jimin, majd intett, hogy menjek felé a konyhába. Elmondhatatlan érzések kavarogtam bennem, ami messze volt a fájdalomtól, vagy a félelemtől. Tudtam, mit kell tennem, és elfogadtam, hogy mindvégig Jiminnek volt igaza. Nem kellek senkinek, mert mindenki, aki kapcsolatba lép velem, megutál.

A férfi egyenesen a pulthoz ment, majd a kezembe nyomott egy kisebb pengéjű kést.

- Ezzel lesz a legjobb. Egyetlen egy vágás, és vége. Még csak nem is fog fájni, és meg is könnyebbülsz.

- Hisz egy ilyen nem való életre. - jelentettem ki, mire ő büszkén mosolyogva bólintott egyet, majd arra a kezemre fogott, amiben a kés volt, és a karomhoz szorította, ahol megjelent a vérem, de ez nem volt elég. Még mélyebbre fúrta a pengét, és egy hirtelen mozdulattal elrántotta onnan, hogy nyílt sebet ejtsen rajta.

Nem éreztem semmit, ugyan olyan üresen néztem végig karomon lecsorgó véremet, mint ahogy végighallgattam azt, hogy meghaltak a számomra cseppet sem fontos emberek. Egy érzéketlen test lettem, aki most lehagyja ezt a világot, elvégre nem ide valók vagyunk. Azt, hogy senkinek sem kellesz, és ezt még hangoztatják is egy ideig el lehet viselni, de utána nem marad más csak az önmarcangolás, és végül a mély depresszió, amiből a halál oldozhat csak fel.