Ébressz fel! [BTS Jin ff.] - Befejezett

Mikor megismertelek

- Jól van, akkor szeretném, ha a hetesek kifáradnának, és eltakarítanák innen ezt a mocskot! - nagyokat pislogtam a tanárra, aki olyan mogorván jött be, mint akinek most jelentették be, hogy mától nincs reggeli kávé. Az maga lenne a pokol, és ha mérges is lennék valami miatt, az biztos ezért lenne. - Ezt nem hiszem el! Ki a hetes? - kiáltott el magát úgy, hogy szerintem még az igazgatóiban is hallották. Végignézett rajtunk, azonban senki sem állt fel.

- Mi voltunk előző héten. - tette fel kezét Yumi, aki pont előttünk ült, így a drágalátos tanárunk rám nézett, majd rögtön Vola-ra, aki csak most emelte fel fejét, ezért nem igazán tudhatja, miért is néz rá a fél osztály.

- Volnának szívesek kifáradni? - tette szét kezét és csapott combjára. Nem akartam tovább húzni az amúgy is megfeszült idegeit, ezért intettem a lánynak, remélve, hogy észreveszi, és lassan bandukoltam ki a tanári asztal elé, hogy ő is utol tudjon érni.

Valahogy sejtettem, hogy Vola nem fog tudni megszólalni, ezért átvettem a szerepet, és elmondtam azt az egy mondatot, amit már feleslegesnek és dedósnak gondolok, de muszáj. A táblán mindig ott vannak a hiányzók, és az is, hogy ma milyen nap van, ezért nem is értem, miért kell ezt minden nap eljátszanunk. Az nem fog változni, hogy huszonheten vagyunk az osztályban.  

Gyorsan a táblához léptem, és kimentem átmosni a szivacsot, ami alapból sárga lenne, de olyan krétás volt, hogy ki sem látszott a fehér por alól. Letöröltem a táblát, miközben észrevétlenül megsúgtam Vola-nak a dátumot, amit szemmel láthatón nem tudott, de senki sem segített neki.

A hiányzókat azonban nem tudtam, mivel még nem ismerem annyira a neveket. Tudom, hogy ez szégyen, elvégre hetek óta ide járok, azonban ha valakivel nem beszélgetek, akkor elég nehéz megtanulni a nevét. Érdekes módon, az osztály segítőkészen a rendelkezésemre állt, elég volt csak hátrafordulnom, és azonnal jöttek a nevek, mint a heti lottószámok a tévéből. Nem értem a lánynak miért nem tudta senki megmondani azt az egy számot.

- Mindjárt jobb. - enyhült meg a tanár feje, majd biccentett a helyem felé, jelezve, hogy ideje lenne eltakarodnom. Leültem, majd elővettem a füzetemet. Rosszul emlékeztem, és az irodalmat készítettem ki, ezért mielőtt írni kezdtünk volna, gyorsan kicseréltem.

- Köszi.. - hallottam meg mellőlem a rettentő halk, és visszafogott hangot a lánytól, mire muszáj volt elmosolyodnom, és egy aprót bólintottam felé. Láttam, hogy a mai nap más, mint a többi, elvégre ma nem aludt, hanem jegyzetelt.

Igyekezett ritmusban maradni, nehogy lemaradjon, azonban kezét úgy mozgatta, mintha görcsölne neki, egy idő után pedig kiejtette ujjai közül a tollat, és ölébe húzva nyomogatni kezdte csuklóját, és tenyerét.

Mikor kicsöngettek, mielőtt eltehettem volna, odatoltam elé a füzetemet, és vártam, hogy rám nézzen. Ahhoz képest, amit én írtam az, amit ő produkált még egy kettesre se lenne elég, ha esetleg felelnie kellene. Bár ahogy néztem, a tanárok is eléggé levegőnek nézik, csak úgy, mint az osztálytársai. Nem is értem, hogy felnőtt emberek, hogy lehetnek ennyire gyerekesek.

- Szeretnéd lefotózni?

- Nincs itt a telefonom. - majdnem felnevettem, mikor azt hittem, hogy viccel csak azért, hogy ne kelljen velem beszélnie, ám láttam rajta az őszinteséget. Becsuktam a füzetet, azonban nem tudtam elengedni a témát. A mai világban nincs olyan ember, aki ellenne egy egész nap a telefonja nélkül, Vola pedig olyan természetesen jelentette be, hogy nincs nála, mintha ez mindennapos lenne.

Az mondjuk igaz, hogy az alváshoz nem kell, és ha jobban belegondolok, az evésen kívül a másik tevékenység, amit sose láttam nála, az a telefonozás volt.

- Kicsit el vagy ma varázsolva. Még a dátumot sem tudtad.

- Nem szoktam észben tartani. - rántott vállat. - Nincs rá szükségem.

- Azt értem, de az érettségire se? - bár én nem vagyok olyan, de még most is úgy vagyok vele, hogy ha valamelyik tantárgy ne menne jól, akkor mindent elkövetnék azért, hogy megértsem, és biztosítsak magamnak egy kettes átlagot. Vola azonban láthatóan nem törődik az ilyenekkel, elvégre még a telefontját sem hozta magával, a füzete pedig ha jól láttam, miközben lapozgatta, eléggé hiányos.

- Az érettségi csak nyűg. - nem tudtam leplezni, mennyire meglepődtem ezen a kijelentésén. Majdhogynem felnevettem, egy csöpp iróniával a hangomban, mikor belegondoltam, hogy ő ezt komolyan gondolta.

- Hogy mondhatsz ilyet? Az határozza meg, hogy tudsz e menni dolgozni, vagy sem! Manapság nélküle nem vesznek fel sehova. - el sem hiszem, hogy egy végzős diáknak kell ezt elregélnem.

- Nincs rá szükségem. Már terveim vannak.

- Most kíváncsivá tettél. - kittem kicsit lejjebb hangom, ahogy egyre jobban idegesebbé váltam a sok butaság hallatán. Igyekeztem türtőztetni magam, nehogy kifakadjak és megijesszem, de elég nehezen ment. - Mi lehet az a terv, amit az érettségi nélkül is meg tudsz valósítani? - pont ő nem néz annak a lánynak, aki azon a szinten van, hogy majd szerez magának egy gazdag férjet, aki eltartja. El sem tudom hinni, milyen válasszal fog előrukkolni, ezért is emészt fel a kíváncsiság, ő ezt hogyan gondolja.

- Látod ezt? - emelte fel kezét, majd a gyűrűsujjára mutatott. Meredten bámultam apró ujját, amin egy anyajegyet, vagy esetleg egy apró sebet kerestem, azonban nem láttam semmit makulátlan bőrén. - Ez jelzi, hogy tartozom valakihez, aki vár rám, és el fog vinni magával innen. - meglőve néztem hol a lányra, hol pedig az ujjára. Mit kéne látnom, amit ő is? Talán egy gyűrűt? Az szokta jelezni azokat, amit felsorolt. De hisz nincs az ujján semmi..