Ébressz fel! [BTS Jin ff.] - Befejezett

Mikor elmentél

Soha életembe nem folyamodtam gyógyszerekhez. Igaza volt apámnak, aludnom kellett volna egy keveset, ám ehelyett én lent ültem egész este a konyha asztalnál, és vártam, hátha hazajön. Számtalanszor leforgott a kép, ahogy benyit, és én mit fogok tenni, de a végén rájöttem, hogy erre nem lehet felkészülni.

A mostani állapotomból kiindulva biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék megszidni őt. Megkérdezném, hogy hol volt, miért ment el, miért nem szólt, majd a karjaiba omolva összeesnék előtte. Azokban a vékony, de mégis törődést igénylő karjaiban. Felnéznék rá, hiszen imádom a tekintetét, ahogyan csillognak rám barna szemei. Tele van kíváncsisággal, és azzal a dologgal, amit soha senki se tudott nevén nevezni, mivel nincsen rá megfelelő szó. Ez a valami a gyermekek szemében található meg, a túlzott kíváncsiságuk mögött. Még nem látták a világot, és szeretnék azáltal megismerni, ahogy bemutatja nekik a szülei. Csak Vola esetében én lennék az a valaki.

Nem féltem még így semmitől, ahogy most. Már szinte légszomjam van a szabálytalan szívverésem miatt, ami minden percben megváltozik. Apa hatkor jött le és csinált magának is, és nekem is egy jó erős kávét, ami pár perc múlva szinte kipattintotta a szemem. Tudtam, hogy ez nem megoldás, mert nap végére össze fogok csúszni, de nem érdekelt, ha ez azzal jár, hogy megtaláljuk a lányt.

A tétlenség felemésztett, ahogy az is, hogy ha most nekiállnék kérdezgetni a városban kószáló embereket, hogy látták e a felmutatott képen levő lányt, valószínűleg az összes a fejét rázná, mert miért jegyezne meg bárki egy idegent? Naponta több száz is elmegy mellettük, miért tűnne fel pont Vola nekik, aki csendes, és inkább az árnyékban mozgó?

Beleböktem a villámat a baloldalon levő utolsó borsószembe, majd áthelyezve a többihez a tányér jobbjára, megfordítottam azt, és újrakezdtem.

- Fiam, ne játssz, hanem egyél. - szólt rám apám, aki idáig tűrte a tevékenységemet.

- Nincs étvágyam.

- Nem aludtál, és nem is eszel. Rosszul leszel, pláne úgy, hogy csak egy kávét ittál eddig.

- Hol lehet? - hagytam figyelmen kívül apám szavait, amivel csak az én javamat akarta, de én most meg sem hallottam. - Miért nem kezdik el rögtön keresni?

- Megadtam nekik a számodat, ha van valami, akkor fel fognak hívni. - amint ezt kimondta a telefonomra pillantottam, ahol nem volt semmilyen jelzés, hogy jött volna értesítés, ezért újra kezdtem a borsók tologatását.  - Na jó, nekem mennem kell. Lehetőleg ne csavarodj be oké? Sietek haza. - veregette meg vállamat, majd felvette a cipőjét, és kiment az ajtón. Hátra dőltem a székben, és a plafont kezdtem el bámulni, miközben gondolkodtam. Képtelenség volt nem rá gondolni, mivel az utolsó dolog, ami eszembe jutott az az volt, hogy már késő lesz. Hogy azért nem jön haza, mert nem tud, a rendőrök pedig már nem tehetnek semmit.

Nagyjából délután egyig ott ültem, és a már beállt nyakammal számolgattam a lámpa miatt keletkező fehér foltokat magam előtt, mikor megcsörrent a telefonom.

- Kim SeokJin? - szólt bele egy idegen, de mivel a szám is az volt, ezért tudtam, hogy ki az.

- Én vagyok.

- Kérem be tudna jönni a központi kórházba? Azt hiszem, megtaláltuk a lányt. - rögtön válaszoltam neki, majd lecsaptam a telefonom, és futni kezdtem az említett helyiség felé. Nem engedtem, hogy a fejemben kavargó kérdések újra feltörjenek bennem, újakat hozva magukkal, csak arra törekedtem, hogy minél előbb beérjek oda.

A recepción az egyik tiszt fogadott, de nem az, amelyikkel beszéltem, mivel a hangja másmilyen volt.

- Hol van? - támadtam le rögtön, mire ő csak felemelte a kezét, és elindult a hátsó folyosó felé. Nem értettem, miért ara megyünk, és ötletem sem volt, mi van errefelé, csak vakon követtem, választ várva.

- Kaptunk egy bejelentést, hogy a folyó a partra sodorta egy lány holttestét. Mi nem tudtuk beazonosítani, ezért hívtuk be. - lépteim lelassultak, majd meg is álltak a folyosó közepén. Vola tegnap tűnt el, ma pedig találtak egy holtestet, ráadásul egy lányét? Ugye vannak ekkora véletlenek?

- A látvány nem lesz kellemes, legyen erős. - mondta a szobában levő kollégája a kint maradt férfinak, majd a kihúzta a rekeszt, és megragadta a fehér anyag szélét, amivel le volt takarva. Rám pillantott, én pedig erőtlenül bólintottam, majd sóhajtottam egyet, még mielőtt megláthatnám. Hinni akartam benne, hogy ez egy számomra idegen test lesz, de mikor megláttam már a haja illeszkedését a homlokánál tudtam, hogy ez Vola.

Arca beesett volt, a víz szinte teljesen kiszívta. Szemei karikásak, ajka lila, teste pedig olyan vékony, mint egy éheztetetté. Pislogni se mertem, mert azt hittem, menten elájulok vagy elsírom magam, ezért csak néztem az élettelen testét, azon merengve, hogyan jutottunk el idáig. Hol dőlt el a felépített várunk?

- Igen, ez ő. - nyögtem végül ki percekkel később szavaimat, mire a férfi azonnal visszatakarta őt.

- Délben talált rá egy arra sétáló házaspár. Az eredmények alapján nem a becsapódás okozta a halálát, hanem a fulladás, amit az idézett elő, hogy a szervezetébe juttatott altató azonnal megtette a hatását. Nem szenvedett. - gondolom ezt az utolsót amolyan kisebb segélyként mondta, hogy legalább azt tudhassam, hogy nem voltak fájdalmai.

Mivel nem maradhattam a szobában, a folyosóig kikísértek, ott azonban magamra hagytak, én pedig lecsúsztam a fal mentén a pad mellé a földre. Szám elé emeltem a kezem, és azonnal felhívtam apámat, mert képtelen voltam megmozdulni. Mikor felvette, nem mert mit kérdezni, mert hallotta, ahogy szipogok. Nem bírtam tovább, utat engedtem a szívemet tépő fájdalomnak, és az sem érdekelt ha itt menne el előttem egy csoport, én akkor is felvállalom, hogy férfi létemre sírok. Nem vagyok kőszívű, és most vesztettem el egy számomra fontos embert. Mégis ki lenne képes ezt kibírni sírás nélkül?

- Apa... Megtalálták. De... Már elkéstünk. Meghalt. - nem is jött rögtön a válasz, csak pár másodperc múlva. Gondolom őt is sokkolta a hír.

- Hol vagy most?

- A központi kórházban, valahol az alagsorban.

- Megyek. - nem mondott mást, majd bontotta a vonalat.

Ahogy ott ültem egyedül, és végig a lány élettelen teste lebegett a szemem előtt, folyamatosan magamat ostoroztam, hogy nem vettem észre a jeleket, már ha voltak. Miért nem figyeltem rá jobban? Tudtam, milyen ingatag, akkor miért nem csak rá szenteltem az időmet, amíg már teljesen egészséges nem lesz? Miért foglalkoztam mással, mikor ő is ott volt, és némán kiáltott értem?

Egy idióta vagyok. Megérdemlem a büntetésem, csak az a baj, hogy Vola nem érdemelte volna meg a halált. Volt értelme élnie, hiszen aranyos, kedves, és okos lány volt, csak ő ezt nem látta még. Ha jobban megerőltettem volna magam, talán addig is eljuthattunk volna, hogy ezt magának is bevallja.

Talán több csókot adhattam volna neki, és egy szép napon, felbátorodva ő húzódott volna fel hozzám, hogy kezdeményezzen. Egy szép napon ő mondta volna nekem, hogy szeret, ahogy én is, majd felkerült volna rá az a kis gyűrű, és a fehér ruha. Lehetett volna szép élete, ha én nem szúrom el ezt az egészet. Én találtam rá, én emeltem fel a sötétből, és lényegében miattam is került oda vissza.

- Jin. - fogott rá apám a vállamra, aki hirtelen tűnt fel előttem a semmiből. - Ne csináld ezt. - nézett fátyolos szemeimbe, mintha végig hallotta volna a gondolataimat.

- Apa.. Én tehetek róla. - ingattam meg fejem, majd elrejtve arcom előle, a térdeim mögé bújtattam.

- Ez nem igaz. Vola sosem lett volna egészen gyógyult, egy kis része mindig is fogékony lett volna a benne levő sötétségre. Ez ellen nem tudtál volna semmit tenni. Nem lehettél ott mellette mindig, mert neked is van életed.

- Ahogy neki is volt. - suttogtam erőtlenül. Fogaimat összeszorítottam, mert csak így tudtam legyűrni a remegésüket, szemeimet pedig folyamatosan törölgettem.