Ébressz fel! [BTS Jin ff.] - Befejezett

Mikor megmentettél

Vola pov's

Az ürességben lebegek, de itt legalább nem fáj semmim, és nem zaklat semmi. Nem hallom a saját gondolataimat, nem tudok gondolkodni, mintha megszűntem volna létezni, de még egy részem a fennmaradásért küzdene. Ez lenne a vége?

Az emberek sokat gondolkodnak azon, vajon mi van a halál után. Gyakorlatilag, nekem most halottnak kellene lennem, mégis úgy érzem, hogy lélegzem, csak nem én irányítom, hanem a testem. Vajon ez lesz végig? Nem unatkozok, nem érzek semmit, szóval akár el is tudnám viselni az idők végezetéig, de tényleg ez vár rám? Ennek így kell történnie?

Ahogy elmélkedek, észreveszem, hogy eddig azt se tudtam, hogy hívnak, most pedig ismét tudok gondolkozni. Szépen lassan nyerem vissza a testem feletti hatalmat, és már képes vagyok arra is, hogy kinyissam a szemem. Mintha valami vonzana magához, süllyedek a mély feketeségben, de nem félek. Nem tud semmi olyan történni, ami miatt nekem aggódnom kellene.

Hirtelen megállok, majd megjelenik előttem egy fénysugár, ami ahogy közeledik felém, kettényílik. Mint két tükör, magamat látom bennük, de az egyiken mosolygok, a másikban azonban épp zokogok. Mind a kettő lány engem néz, én pedig mint kívülálló figyelem, mi fog történni.

A mosolygó lány tekintete mögött fájdalmas múlt lebeg, amimkor még ő is, mint a másik, sírt, de ezt a gyermeket Jimin karolja fel és repíti el olyan tájakra, ahol még sosem járt, ahova a szíve legmélyebb vágyai húzza őt, és ahol megkaphatja azt a dolgot, amire mindennél jobban vágyik: a figyelmet. Senki sem szereti a magányt, ami felemészti az elméjét, ezért keresi azokat az embereket, akik kitartanak mellette, és éreztetik vele, hogy nem kell minden egymaga megoldania.

Jimin mindig ott volt a lánnyal, jóban és rosszban is, azonban történt valami, amitől még a tükör is megrepedt, a férfi elméje pedig elborult. Onnantól kezdve úgy érezte, elárulták, és kísérteni kezdte a lányt, akit így szépen lassan, de mégis tudat alatt taszított a pokolra, míg már nem bírta, és meghalt. A tükör elhomályosult, és egy pillanat alatt töredezett be, mintha csak egy szikla lenne.

A másikban zokogó lányhoz egy kéz nyúl le, amit először nem is akar észrevenni. Szemeit takarja a könnyfátyol, valamint a karja, ami mögé rejtőzik, de a kéz nem húzódik el. Nem bántja őt, csak türelmesen vár, míg észre nem veszi, hogy ott van, és kínálja a segítségét.

Bizonytalanul emeli fel reszkető karját a lány, hogy megfoghassa a magabiztos kezet, ami felemeli őt, majd elengedvén ujjait megsimogatja a fejét, amitől a lány könnyei elapadnak, arcán pedig egy halvány mosoly jelenik meg. A szürke háttérből előlép Jin, mosolyával pedig piros színt varázsol a lány mellkasának bal feléhez: a szívénél.

Ezernyi árnyalatban fut végig a testét, majd átváltozva másmilyen színné, teljesen befesti a lányt is, és a férfit is. Mind a ketten mosolyognak, és boldogok valami miatt, amit én nem érhetek, hiszen nem hallom őket. Mikor felém fordulnak, mintha csak megállt volna az idő, hangos csattanással jelezte, hogy valami megállt, a tükör pedig eltűnt.

Helyette azonban egy ajtó tárult elém, de nem tudtam, hova vezet, így nem is mertem még csak megérinteni se a kilincset.

- Vola! - hallottam meg nevem, ami a tulajdonosa száján kiejtve vidám, és könnyed jelentést birtokolt: engem. Megfordultam, hogy Jimin felé nézhessek, és én is immáron mosolyogva várjam őt, amíg elém nem ér. Ugyan olyan szürke volt, mint a tükörben, ami még mindig itt van mellettünk, megkövesedve, de most valamiért bármennyire is próbálkozom, nem tudok arrafele nézni. - Végre elvihetlek.

- Tessék?

- Itt az idő. Erre vártál nem igaz? Most velem jöhetsz, nem kell tovább szenvedned. - kinyújtotta felém kezét, tekintetével pedig megnyugtatóan nézett le rám. Akárcsak az előrevetített múltamban, most itt előttem fagyott meg a férfi. Nem mozdult, nem pislogott, csak várta, hogy mit választok. Mint egy videó játékban, ahol a kalandmester addig nem mozdul, vagy mesél tovább, míg be nem jelölted a választásod.

Kinyújtottam én is a kezem, mivel az elmémet, ami eddig képes volt elkülönülve működni a testemtől, most ismételten egy ismeretlen hatás kerítette birtokába, ami nem engedett semmi másra gondolni, csak az előbb elhangzottakra.

Én ezt akarom. Mindig is ezt akartam. Jiminnel menni, hiszen csakis neki kellek. Ő ért csak meg, mivel gyerekkorom óta velem van, akkor mégis mire várok?

Felbátorodva nyúltam felé, és már majdnem megfogtam a kezét, hogy elvihessen, bármit is jelentsen ez, mikor észrevettem, hogy ahogy közeledek kezéhez, úgy fakul a színem. Olyan szürke leszek, mint Jimin, és ekkor bevillant a tükör, ami ugyan így kezdte, majd megrepedezett.

A levegőben igyekeztem tartani, nehogy hozzáérjek, mert féltem. Eddig nem éreztem érzelmeket, de most félni kezdet tőle, hogy mi történik akkor, ha vele megyek. Én is szürke leszek? De hát mit is jelent, ha valaki szürke? Nekem sosem volt színem, mert mindenki csak elvett belőlem egy darabot, míg ki nem fakultam, akkor miért van okom arra, hogy félje attól, ami én is vagyok?

Leengedtem magam mellé kezem, majd Jiminre pillantottam, aki még mindig itt állt előttem, mozdulatlanul. Lehet nincs is itt, csak az elmém játszadozik velem?

Megfordultam, és az ajtóra pillantottam, ami még mindig ott volt. Ha Jimin az egyik lehetőség, akkor az, vajon hova vinne? Mit mutatna nekem? Akkor jelent meg, mikor a tükör eltűnt. Az a tükör, amiben a lány boldog volt, mert volt valaki, aki kitartott mellette, és akire számíthatott. És ami a legfontosabb, hogy ott minden színes volt. Valahogy az a világ most sokkal jobban vonzz, mint a szürkeség, amihez egy gyerekkori ígéret is fűződik, amit én akartam minden áron, de már letettem róla. Már nem olyan fontos, mint amilyen régen volt.

Megfogtam a kilincset, és kinyitottam az ajtót, azonban nem láttam semmit, csakis fehér fényt. Teljesen bevilágította a sötétséget, amiben eddig voltam, és eltűntetett mindent, ami nem oda illett, kivéve Jimint, aki bár megbánással teli tekintettel, de mosolyogva nézett rám.

- Elmész? - kérdezte lágy hangon. Nem akart visszatartani, és nem rontott nekem, mint a múltkor.

- Igen. Visszamegyek. - válaszoltam, majd mielőtt meggondolhattam volna magam, beléptem az ajtón.

Kár, hogy valószínűleg ezekre a gondolatokra nem fogok soha emlékezni.