Ébressz fel! [BTS Jin ff.] - Befejezett

Mikor még nem ismertél

Mikor anyám megszült, őt rögtön átették egy ideiglenes cellába, ahol nevelhet engem. Megadták neki azt az engedményt, hogy egy éves koromig velem lehet, kijárhat velem, természetesen rendőri kísérettel, és kiélvezheti minden pillanatát az anyaságnak, ám amint ez lejárt, én kikerültem onnan, egyenesen a keresztanyámhoz.

Szerettem őt, mivel a körülményeket leszámítva más ezt boldog gyerekkornak mondaná. Sosem tudtam igazán, mi a boldogság, hiszen a szüleim által én is meg lettem pecsételve, a város pedig ellenségként tekintett rám. Ahova mentem, fújtak rám, az iskolában én volta a vicc és a bántalmazások célpontja. Osztályról osztályra vándoroltam, a keresztanyám kérésére, de mindegy volt, hova menekülök, mindenhol ismertek. A pletykák olyan mértékűvé váltak, hogy olyan is elterjedt rólam, ami nem volt igaz. Többek között a drogkereskedelem, amit egyesek szerint én üzletelek szabadidőmben.

Igyekeztem mindezt eltűrni, meg sem hallani, és egy darabig ment is, amíg az egyik nap be nem kopogtattak hozzám a rendőrök. Azt mondták, a keresztanyám meghalt, én pedig mivel még nem vagyok nagykorú, így nevelő szülőkhöz kell mennem. Először egy árvaházba vittek, ahol megkaptam a papírjaimat, de ott csak két napot kellett eltöltenem, és máris mehettem az újdonsült családomhoz.

Már első látásra sem voltak szimpatikusak, és ezt tetézte a megállapodásunk, amit rögtön az első nap kötöttünk egymással. Rájöttem, hogy csakis azért fogadtak örökbe, mert így jelentős mennyiségű pénzhez tudnak jutni hónapról-hónapra, de mivel nem szerettem őket, és nem kötődtem hozzájuk, így nem zavart.

Megkapok mindent, ha csendben élek, és nem lesz velem gond. Azonban ha valamit rosszul teszek, akkor megkapom a magamét, és ez általában nem csak egy fél órás üvöltés volt, hanem testi fenyítés is. Sokáig nem tudtam aludni a hely idegensége, és a félelem miatt, ami napról-napra jobban emésztette a lelkemet.

Annak érdekében, hogy megszabaduljak ezektől a negatív dolgoktól, elhatároztam, hogy munkát fogok keresni a középsuli mellett. Azt még nem tudtam, hogyan fogom bírni, de amint jelentkeztem, kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot, amit én mai napig kihasználok.

Az iskola beszélt a kávézóval ahol dolgozok, hogy nem írnak be hiányzónak, ha nem megyek be órákra, mivel biztosan ott dolgozok. Ez is csak azért lehetséges, mivel árva vagyok nevelőszülőknél, és az igazgató úgy döntött, hogy megadja nekem ezt az engedményt. Ha pedig dolgozni nem megyek be, az biztos azért van, mert dolgozatot kell írnom, vagy valami kihagyhatatlan órát tartanak.

Van olyan, hogy egy hétig nem megyek se a munkába, se iskolába. Mivel megtaláltam magamnak azt a helyet, ahol lenni akarok, és mellé egy olyan személyt, aki velem lehet. Életemben nem féltem senkitől úgy, mint azon az estén a nevelőapámtól, mikor keze fellendült, és egyenesen az arcomra csattant. A matematika kettes miatt az átlagom nagyot ugrott lefelé, így érthető volt, miért lett annyira ideges, azonban nekem ez akkora fordulópont volt az életemben, hogy itt tört el bennem minden reményem. Még aznap írtam egy levelet nekik, amit sejtettem, hogy nem olvasnának el, és kinyitva az ablakomat kiálltam, hogy leugorhassak a kocsi beálló betonjára.

Kitártam karjaimat, ám ekkor a szél meglibbentette hajam, és libabőrt varázsolt a lenge pizsamába bújtatott testemre. Fázni kezdtem, ezáltal pedig lepillantva a mélybe félni is, így hátra léptem, és leestem a párkányról a szoba közepére.

- Ne menj. - mondta egy hang mögülem. Mikor hátra néztem, egy férfit láttam meg, nagyjából annyi idős lehetett, mint én. Leguggolt hozzám, és a zilált arcomra csúsztatta meleg kezét. - Én itt leszek neked. - ekkor tette meg élete első ígéretét, amit mai napig is betart, csakhogy a saját keretein belül, ugyanis Jimin csak az álmaimban jön el hozzám.

Annak érdekében, hogy ne csak este láthassam őt, rászoktam a gyógyszerekre, amik reggeltől estig alva tartanak, így többet lehetek vele. Ő ezt egy kicsit sem bánja, és igyekszik mindig újat mutatni, hiszen teljes mértékben uralja az egész tudatomat, ezáltal mindig az történik, amit ő akar.

Sajnálom, hogy nap közben nem lehet velem, de akkor is el szokott jönni, mikor elbóbiskolok az órákon. Nekem nagyon sokat jelent még az az öt-tíz perc is, amit vele tölthetek, hiszen sokkal jobban érzem magam a társaságában, mint a való életben.

Mivel az én korosztályomat többnyire már felnőttek alkotják, így nem kell attól tartanom, hogy mikor húzzák meg a hajam illetve vágják le, hogy mikor öntenek le vegyszeres vízzel, illetve utálnak ki a teremből, hogy a tanár leszidjon a késésem miatt.

Ők csupán csak nem veszik észre, hogy létezem, ezáltal nem néznek rám, nem beszélnek velem, és nagy ívben elkerülnek. Szünetekben, mikor próbálom magamhoz hívni Jimint, néha szoktam hallani, miket beszélnek rólam, de már ez sem tud érdekelni. Amíg van valaki, akinek kellek, a többiek nem számítanak. Senki.