Ébressz fel! [BTS Jin ff.] - Befejezett

Mikor megismertél

- Értem. Szóval hazudott neked. - merengett el Jimin az imént elmondottakon, majd hátra dőlt, és elernyedt a felhőn, amin épp ültünk. Kicsit elfáradtunk a nagy kergetőzésbe, hiszen mikor elaludtam, rögtön zuhanni kezdtem, majd csak arra kaptam fel a fejem, hogy megragadja a csuklómat, és felhúz az égbe. A kilátás gyönyörű innen fentről, még akkor is, ha sohasem láthatom élőben. A képzelet világa sokkal szebb, mint az igazi, éppen ezért szeretnék inkább ebben élni.

A felhők mindig más alakot és színt vesznek fel, függően a gondolataimtól, valamint az alattunk levő táj is percenként változik, hiszen Jimin érzi, mit szeretnék látni, és mi esne jól a lelkemnek. Ő az egyetlen, aki megért, és aki boldogságot tud hozni az életembe.

- Mond Jimin.. - fordultam felé, és igyekeztem elfojtani a bennem feltörekvő aggódást. - Mikor leszünk örökre együtt? Azt mondtad, egyszer eljössz értem, és elviszel magaddal..

- Így van. - helyeselt, majd ő is felém fordult. - El is foglak. Amint eljött az idő.

- De az mikor lesz? Érettségi után? Diploma közben?

- Az nem tőlem függ. - nevetett fel, majd kezével végigsimított arcomon, mire én lehunytam szemeimet, és úgy élveztem ujjai lágyságának érzetét. - Sokkal inkább tőled.

- Mit kell tennem? - csillantak fel szemeim, és könyökömre támaszkodva nyomtam fel magam, hogy fölé hajoljak. Felvezette kezét tincseimbe, és ott kezdett el velük játszadozni, miközben végig csak mosolygott.

- Minél jobban szereted ezt a helyet, annál könnyebben tudlak majd elvinni.

- Ezt már mondtad. - biggyesztettem le alsó ajkam, elvégre évek óta ezt hallgatom tőle, javulást azonban sosem látok, hiszen minden egyes nap ugyan úgy telik. Amint felébredek, ő eltűnik, én pedig egyedül kullogok a világban, magányosan, míg újra fáradt nem leszek, és vissza nem vesz a karjaiba. - Szeretek itt lenni, itt akarok élni veled, ahol bármi megtörténhet, ahol fontos vagyok.. Ahol kellek valakinek. - emeltem ezzel ki őt is a mondatból, ami természetesen nagyon tetszett neki.

- Úgy tűnik, nem eléggé ahhoz, hogy jó legyen. Ne aggódj, van időnk. Én mindig itt leszek neked, ezt ne feledd. Senki más nem fog soha úgy gondoskodni rólad, mint ahogy azt én teszem.

Ahogy Jimin kimondta ezeket a szívmelengető és könnyfakasztóan hihetetlen szavait, meghallottam az órám rikácsoló hangját, és egy pillanat alatt foszlott szét minden körülöttem, beleértve őt is. Oldalra nyúltam, és kikapcsoltam az ébresztőmet, majd felülve az ágyon, rögtön a padlón heverő fésűmért nyúltam, hogy amíg kicsit észhez térek, legalább a hajamat egyenesítsem ki. Idejét se tudom már, mikor fésülködhettem utoljára.

Gyors fogmosás és felöltözés után elindultam az iskolába, természetesen a munkaruhámmal, és a tesi felszerelésemmel együtt, mivel ma egy kicsit zsúfolt napnak nézek elébe. Iskola után rögtön munkába kell mennem, mert az egyik dolgozó megbetegedett, így nekem több feladatom lesz, ezért behívtak.

Nagyot sóhajtva ültem le a székemre, és húztam be magam a padhoz, hogy közelebb legyek, elvégre a kezeim olyan rövidek, hogy nem érem el a füzetemet. Nem mintha sokat írnék, de mióta Jin itt van úgy érzem, nem tehetem meg azt, amit régebben, hogy csak fekszem egész órán, és csendben elvagyok.

- Ma sem hoztál reggelit? - fordult felém az első szünetben még az előtt, hogy valaki lerohanna minket. Illetve csak őt, elvégre rám senki sem kíváncsi. Itt vagyok, mégis láthatatlannak számítok a szemükben.

- Otthon szoktam enni.. - húztam összébb magam, és igyekeztem nem rá nézni, hanem a táblára. Az előző óra anyaga még mindig fel van tűntetve rajta, és senki se ment ki, hogy letörölje.

- Értem én. Én is. - bólintott természetesnek véve a kijelentésemet, és továbbra is csak kérdőn nézett rám, amit most már én nem értettem. - Képes vagy arra, hogy egész nap nem eszel?

- Miért ne lennék? - forgattam meg szemeimet, majd egy óvatlan gondolattól vezérelve, a férfire néztem. Életemben nem volt még ilyen közel hozzám senki, még akkor is, ha csak padtársak vagyunk. Keze a szendvics mellett volt, amit kitett az asztalra, így közvetlenül az enyém mellett hevert.

Tekintetem belefonódott az övébe, és miközben azt kezdtem el vizsgálgatni, mennyire más, mint Jiminé, addig ő zavartalanul nézte enyémet, mintha ő is kielemezne, ezalatt a pár másodpercben. Jiminé oválisabb, és sokkal visszafogottabb vonalú, mint az övé, elvégre ő itt van, a másik férfi pedig a gondolataimban. Jin szemei élesen vágott, kifejező és tekintélyes, valamint kerekdedebb, talán még az enyémnél is.

- Miért akarsz beszélgetni velem? - bukott ki belőlem a kérdés, amivel talán most szakítottam meg az egyetlen kapcsolatnak sem nevezhető kötelékem, ami ki tudott volna bontakozni. Jin az egyetlen, aki minden nap próbál beszélni velem, holott csak párszor találkoztunk, elvégre nem sűrűn járok iskolába. - Ha kötelességednek érzed, mert padtársam vagy, akkor megkérlek, hogy állj le. Nem szeretem, ha az emberek csak azért beszélnek velem mert-

- Őszinte leszek. - nézett fel a plafonra, mintha nem akarná végighallgatni a sok mellébeszélést, amit elkezdtem felé nyomatni. - A többiek elmondták, mit kell rólad tudni, azonban én nem hiszek nekik. Szerintem nem igaz az a tévhit, hogy egy gyereket a szülője határoz meg. Kíváncsi voltam, vajon nekem, vagy nekik lesz igazuk, és amíg ezt ki nem derítem, sajnálom, de beszélni fogok hozzád, mert szeretek ismerkedni. - szinte fel se tudtam fogni azokat a mondatokat, amiket kiejtett a száján.  

Soha, senki se volt kíváncsi rám, most pedig jött egy idegen, aki hirtelen kihívásnak érzi megismerni a személyemet. Nem tudok ezzel mit kezdeni, nem tudom, hogy most idegesnek, vagy zaklatottnak kellene lennem. Nem érzek semmit ezzel kapcsolatban, csak zavarodottságot, egy csepp kíváncsisággal, elvégre.. Mégiscsak egy élő ember akar velem kapcsolatot létesíteni.