Ébressz fel! [BTS Jin ff.] - Befejezett

Mikor még nem ismertél

Ahogy beértem a házba, rögtön lezuhanyoztam, majd egy pohár víz kíséretében lenyeltem a napi altatómat, és befeküdtem az ágyba. Holnap nem akarok sehova se menni, csak Jiminnel maradni, és ez az egy dolog az egyetlen, ami segíthet.

Szerencsére gyors a hatása, így pár perc múlva már el is nyomott az álom, aminek természetesen most sem álltam ellent. Ahogy átkerültem, rögtön mosoly húzódott az arcomra, hiszen a közérzetem rögtön jobbá vált, pedig még nem is láttam meg a férfit.

Egy hatalmas mezőn voltam, de nem a szokványos színeket láttam magam előtt, amit az ember megszokhatott. A fű, a virágok, és az apró növényhajtások, mint kékek voltak, több árnyalatban, az ég pedig mély sárga, de cseppet sem volt irritáló, inkább megnyugtató. Lehajoltam, hogy megérinthessem az egyik virágot, az azonban amint hozzáértem szirmaira esett, majd a szél hátán lovagolva spirál alakban felszállt az égbe, miközben lágyan megsimította arcomat.

- Tetszik? - jött hátam mögül az ismerős hang, amire rögtön ráállt az agyam, majd lehunytam a szemem, és élveztem, ahogy visszhangzik a gondolataimban.

- Nagyon. - válaszoltam őszintén.

- Mikor megláttalak, elakadt a lélegzetem, ezért valami különleges helyet akartam mára. - lépkedett mellém, én pedig bólintottam egyet, hiszen sikerült neki meglepnie. - Gyere. Fussunk egyet. - nyújtotta ki felém karját, amibe rögtön belekapaszkodtam.

Úgy éreztem magam, mintha nem lenne gravitáció. A lépteim hosszúak voltak, és magasra tudtam ugrani, mikor pedig leértem, elég volt egyetlen mozdulat, hogy ismét elrugaszkodjak, és előre lendüljek több mint tíz métert. A virágok ahogy hozzáért a lábunk, rögtön elemeire bomlottak, és mögöttük repkedve szálltak fel az égbe. Jimin végig fogta a kezem, de még ha nem is tett volna így, akkor sem félnék, hiszen itt van mellettem, és tudom, hogy vigyáz rám. Mindig.

Kicsivel később, leültünk a fűbe, ő pedig elterült, hogy nyújtózkodjon egyet. A domboldalon voltunk, így remek rálátásom nyílt a lila tó ficánkoló halait nézve gyönyörködni bennük, hiszen farokuszonyuk jóval nagyobb volt, mint a testük, de ezzel olyan gyönyörű külsőt kölcsönöztek az egyszerű állatoknak, mintha szoknya lenne rajtuk.

- Történt valami érdekes? - kérdezte Jimin, felém fordulva, én pedig megráztam a fejem.

- Láttam, ahogy elütnek egy macskát. - rántottam vállat. Ez se nem érdekes, se nem jó beszéd téma, azonban mégis megtörtént, én pedig részese voltam. - Beletekertem a pólómba, hogy ne fázzon, és eltemettem a kert végébe. - néztem rá, kissé szomorkásan, ő azonban még szélesebb mosolyra húzta ajkait, majd lenézett mellém, egyenesen a kezemre.

Nem volt időm gondolkodni, rögtön valami bolyhos dolog simult karom bőréhez, ezért ijedten kaptam oda tekintetem, azonban amint megláttam ugyan azt a fekete macskát, fellélegezve vontam ölembe és kezdtem simogatni.

- Örülsz neki?

- Nagyon. Elvégre itt jobb neki, mint a másik világban.

- Így van. Ahogy neked is. Ugye? - bólintottam egyet, és élvezettel hallgattam, ahogy Jimin csilingelő hangja egybeolvad a cica könnyed dorombolásával, tökéletes kombót alkotva. - Itt jobban szeretsz lenni, nem?

- De. - ezt minden alkalommal, mikor találkozunk megkérdezi, valamilyen formában. Mintha ellenőrizne, azonban nem hiszem, hogy erre van bármilyen oka, hiszen sosem fordult meg a fejemben, hogy nemmel feleljek.

Jimin felült, majd ő is megsimogatta a macskát, ami azonban ahogy a férfi hozzáért eltűnt, és vele együtt minden, amit csak láttam. Végül Jimin is, mintha eddig csak egy üres báb ült volna előttem, elporladt, én pedig a szobámban találtam magam, háton fekve.

- Ne! - kiáltottam fel, majd leesve az ágyam széléről a gyógyszerért, és z előbbiekben megmaradt két korty vízért nyúltam. - Csak még egy kicsit! - bár fogalmam sem volt, meddig aludhattam, hiszen a nap nem éppen úgy állt, mintha reggel lenne, mégsem foglalkoztam vele.

Visszamászni sem volt erőm, rögtön elaludtam a földön, összekuporodva.

-------------------------------

Rettenetesen lüktetett a fejem, mikor felkeltem. Mivel nem volt naptáram, nem tudtam milyen nap van ma. Csak onnan sejtettem, hogy valószínűleg hétköznap, hogy az autók rettentő gyorsasággal szelték a szűk kis utcánk betonját, a munkába igyekezve.

Rápillantottam a konyhában levő órára, majd nagyot sóhajtva visszamentem a szobámba, és felöltözve megragadtam táskámat, hogy el tudjak indulni. Szerintem mindenki, aki csak elhaladt mellettem ittasnak gondolt, hiszen úgy botorkáltam a járdán jobbra-balra, mintha szédülnék, holott csak álmos voltam, és úgy éreztem, kettéhasad a fejem. Mégis mennyit aludhattam?

Beérve a suliba, még épp időben ültem le a helyemre, hiszen nem csöngettek be. Fogalmam sem volt, milyen órával kezdünk, és a tanárokról sem tudom beazonosítani, ezért szoktam csendben megvárni, amíg belekezd a tananyagba, mert így ki tudom következtetni. Azonban ma nem ez volt a legnagyobb gondom.

Már akkor is furcsálltam, hogy nincs bent senki, mikor megérkeztem, de becsöngő előtt öt perccel is üres volt a terem. Testneveléssel kezdenénk? Nem emlékszem rá, hogy lenne olyan napunk. Tudtam, hogy a faliújságon ott lóg az órarend, de amint elhatároztam magam, hogy elkullogok odáig, belépett az első gyerek, és vele együtt szinte az egész osztály, többek között egy olyan is, akit még életemben nem láttam, mögöttük pedig a tanár zárta az ajtót.

Az új srác ahogy észrevett, elkerekedtek a szemei, csak úgy, mint az enyém is, mivel közvetlenül a padom mellett állt meg.

- Szia, végre találkozunk. - nevetett fel. Kényelmesen leült, majd a táskáját a pad tetejére helyezte, de ahelyett, hogy kipakolt volna, kinyújtotta a kezét. - A napokban érkeztem. A nevem Kim SeokJin.