Ébressz fel! [BTS Jin ff.] - Befejezett

Prológus

Minden ember megérdemel egy esélyt az élettől. Azonban másoktól már kevésbé. Ahogy fejlődtünk, sajnos az előítéleteinket, és a hiszékenységet nem tudtuk elhagyni. Mindenki kedves mosolya mögött ott van az álszentség, ami megbélyegez egy életre, még akkor is ha nem akarod. Elég egy kis hiba.

Ennek az áldozata vagyok én. A múltam kicsit zavaros, amit mai napig emésztgetek, azonban nincs aki segítsen, így elég nehéz mindig újrakezdeni a folyamatot, mikor valaki egy aprócska mondattal romba dönti az életem. Nem sejti senki, mekkora súlya is van a szavaknak, amik elhagyják a száját, pláne egy olyan ember felé, aki érzelmileg labilis, de ezt még ő sem tudja magáról.

Nem tudom, miért abba a családba születtem, és nem tudom, apám miért tett úgy, ahogy. Sose tudtam megkérdezni, és már nem is vagyok rá kíváncsi. Anyám háta mögött sötét ügyekbe keveredett, és egy idő után ártatlan emberek életét vette el. Sajnos a rendőrség későn vette észre a tevékenységeit, és mire oda jutottak, hogy elkaphatnák, apám eltűnt.

Téves hitben élnek az emberek, ha azt hiszik, hogy valóban meghalt. A tévé sokáig vetítette az arcát, hogy bárki, aki látja, messze kerülje el, ám mikor ez az egész lezárult, az egyik sikátorban megtalálták a vérét, viszonylag nagy mennyiségben, és ezért azonosították halottnak.

Szerintem valahol még mindig áskálódik, és készül a bosszúra, azonban remélem, hogy az én családom biztonságban van, mivel mi nem követtünk el ellene semmit. Az ő bűnei miatt viszont anyámnak kellett szenvednie. Mivel nem tudtak kit elítélni, anyámat minden ok és bizonyíték nélkül bűnrészesnek nyilvánították, így a mai napig a börtönben tölti mindennapjait. Egész életében szenvedett, most pedig még a szabadságát is elveszítette.. Igyekszem minden héten látogatni, de ez roppant nehezen megy. A történtek engem is megviseltek, azonban rám talált a segítség.

Mivel az iskolában folyamatosan bántalmaztak, így kissé eltávolodtam az emberektől. Mindenki azt hiszi, hogy egy mocskos börtöntöltelék lányaként én is ugyan olyan leszek, ezért nagyon sokat szenvedtem miattuk. Manapság már inkább csak meghúzom magam csendben, és élvezem, hogy észre se veszik a létezésemet. Tíz éves koromig keresztanyámnál laktam, aki próbált lelket önteni a reménytelen lényembe, ez azonban lehetetlennek bizonyult, mikor meghalt. Egy részeg sofőr okozta a halálát, ez pedig akkora sokk volt, hogy pár hónapig kezelésre kellett járnom. Ha nem mentem el, jöttek értem, és erőszakkal vittek el. Mikor gyógyultnak nyilvánítottak, nevelőszülőkhöz kerültem, akik nem éppen a legkedvesebb embereknek mondhatóak. Már az első nap megegyeztünk, hogy ők fizetnek nekem mindent, csak ne legyen velem gond, és ne kelljen velem foglalkozniuk. Így alakult ki bennem a mély magány, amit csak a szobám csendjének tudtam elmondani.

Egyik nap, rossz jegyet vittem haza, és apámtól megkaptam életem első pofonját, amitől majdnem kitört a fogam, hiszen a fal adta a másikat. Akkor és ott feladtam mindent, és este, kiállva az ablakba, át akartam adni a testem a felsőbb hatalomnak, azonban egy hang megállított. Azt mondta, nem lesz semmi baj, majd ő törődik velem, és sosem fog elhagyni úgy, ahogy a körülöttem levő emberek tették. Hittem neki, mivel hinni akartam ezeknek a szavaknak.

Gondolatban mindig velem van, az álmaimat pedig ő aranyozza be. Én nem a valóságban élek, hanem a képzeletben, ahol boldog vagyok, vele. Park Jimin olyan hirtelen ugrott bele az életembe, minta tényleg az őrangyalom küldte volna értem, hogy mentsen meg. Nekem pedig mindegy volt, hogy ki, csak legyen egy olyan személy mellettem, aki nem vesz semmibe, akit érdekel a lelki állapotom, és aki azt mondja, hogy ,,én itt vagyok neked".