My Cold Bloød (befejezett)

4. Blurryface

Tyler feszengve álldogált a buszmegállóban, nem sokára ott kellett lenni a haza felé menő járatnak. Észrevette, hogy a mellette nem is olyan távol álló fiú csapat percek óta őt figyeli és néha elejtenek pár szót és bár a füleinek üvöltő zene nem engedte be sértő szavakat, de a fiú pontosan tudta, hogy róla van szó. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy megpróbálja lenyugtatni magát, azonban az, hogy az idősebb srácok elindultak felé nem segített érzelmei kontrollálásában, kesztyűs ujjai ökölbe szorultak. Tyler még csak tizenhárom volt akkoriban, azonban ha úgy hozta a sors nem volt képes elmenekülni, úgy gondolta az gyávaság ha a fizikai dolgok elől menekül, a lelki problémákról viszont már egészen máshogyan vélekedett. Bár nem volt túl erős gyerek a kezeletlen, forrongó düh, mely benne tombolt rengetek fizikai akadályt elgördített a fiú elől. Olyan volt, mintha apró kis, fekete, vérzőn vörös szemű démonkák éltek volna lelkével együtt, apró testében, melyek néha oly irányíthatatlanul mérgelődtek vérszomjasan a kis Tylerben. A fiú barna szemei kissé habozva indultak meg a többiek felé, hárman voltak és magasabbak is nála. De Tyler nem rendült meg akkor már, ilyenkor úgy képzelte magát, mintha a démonok át vették volna az irányítást, úgy képzelte szemei a friss vér árnyalatába fordulnak. Ilyen alkalmakkor csak átengedte a gyeplőt, pedig tudta, hogy ha túl sokszor engedi talán egy nap ő lesz az apró ember egy démon lelkében. Viszont ha őszinte akart lenni, néha élvezte, a fájdalmat és mások fájdalmát is így sikerült levezetni a benne felhalmozódott agressziót és rendezetlen érzelmeket. Tyler kihúzta füléből a fülhallgatót és felvonta szemöldökét.

- Te kis pszichopata - köpködte a szavakat az egyik, nagyobb darab srác. Tyler már megszokhatta ezt a megnevezést az utóbbi időkben így nem nagyon vette a szívére. Neki már ennél rosszabbat is ki kellett állnia addigi életében is. S mikor a többi fiú is csatlakozott akkor Tyler ledobta sárga táskáját és várta, aminek jönnie kell.

xxx

- Szóval hagytad, hogy megverjenek? - tette fel a kérdést bizonytalanul a férfi és dörzsölgetni kezdte szürke borostás arcát. Megrázta a fejét, nem hitt Tylernek, aki erre megvonta vállát válaszként.

- Miért hazudsz nekem Tyler? - kérdezett ismét, majd kissé több időt hagyott magának a fiú sérüléseinek felmérésére. A barna hajú fiú kissé feszesen markolta a szürke kanapé karfáját, ajkait is összepréselte, mintha valamit nagyon erősen próbált volna magában tartani. Egyik szeme, mely alatt sötét monokli ékeskedett be volt vérezve. Orra is elég tarkán ékeskedett, alsó ajak pedig fel volt repedve. Kínosan ügyelt arra, hogy ne vegyen fel szemkontaktust.

- Tyler te a korodhoz képest egy rendkívül érett és értelmes gyerek vagy. De nagyon sérült, te is tudod, hogy segíteni akarok. Hagyd, hogy megtegyem ezt - mondta komolyan Dr. Limens. Tyler egy pár pillanatig elgondolkodva nézett a szemüveges férfire, ki vele szemben üldögélt.

- És honnan tudja, hogy én szeretném a maga segítségét? - kérdezte dacosan a pszichiátertől. Dr. Limens sóhajtott. De Tyler ekkor ismét mély csendességbe zuhant. A doktor így nem szólt, türelmesen várt.

- Akkor kérdezzen!

- Mit éreztél, mikor verekedtél? - kezdte Dr. Limens és már készítette is a tollat, hogy az apró füzetbe feljegyezhesse Tyler minden mozdulatát, melytől a fiú kissé feszélyezve is érezte magát.

- Kicsit jól esett... De az nem én voltam! Én sosem szeretnék bántani másokat - vágta rá védekezően Tyler. Dr. Limens összevonta szemöldökeit, ilyet még sosem halott a fiútól az előtt, bár igaz, hogy akkor még csak egy pár hónapja kezelte.