My Cold Bloød (befejezett)

11. Veres éjeső

***

Tyler képtelen volt mozdulni már nem maradt benne semmi erő, nem maradt benne érzelem. Úgy érezte végleg elfogyott, nem maradt belőle semmi. Csak fehér hamu volt a véres világ gyönge szelében. Olyan, mint mikor az ember teljesen egyedül érzi magát, de ez mégis kegyetlenebb, mert Tyler nem csak magára volt hagyva, hanem üres is volt, végtelen űr tátongott benne lüktetőn, már semmi nem tölthette ki őt. A legszörnyűbb érzés a világon, mintha az elkeseredett fáradtság keveredne a végtelen és tömény fájdalommal. Elviselhetetlen. Égeti a tépázott lelket, nem hagy semmit maga után. Elpusztít. Havas tűz a fekete éjben, maga köré gyűjti a szörnyetegeket, a legvérszomjasabbakat. Tyler maga köré kezdte vonzani valami félelmetesebb jelenlétét.

A piros tornacipők egymás után süppedtek a savanyú talajba, Tyler zihálva rohant a fák közt. Már nem is követte az ösvényt, hátra se nézett. Már nem rettegett, nem volt oka rá. A fenyőfák némán takarták őt, nem olyanok voltak, mint azon a vérfagyasztó éjjelen. Tyler tovább rohant, csak néha lökte el magát egy nedves fatörzstől. Azonban egy óvatlan pillanatban egy vékonyabb gyökér kirántotta a fiú lába alóla a talajt és annak testvére elég rossz landolásban részesítette a rémült gyereket. Tyler erősen megfejelte a másik gyökérzetet, fájdalmasat nyögött. Orrához kapta a kezét, marka megtelt meleg, vörös vérrel. Tyler először megrémült, de aztán első könnyei után sietve pattant fel. Ruhái nehezen tapadtak rá az esőtől, ahogy rohant arca egyre bíborabb lett. Egy kisebb idő elteltével úgy érezte a szél már recsegő szavakat is suttog fülébe, melyek sötét meséket regélnek neki múltról és jelenről. A fiú sírva fakadt, de nem állt meg egy percre sem, kirohant a fenyvesből és akkor végre lefékezett. Tágra nyílt, fájdalommal és könnyekkel telt szemekkel nézte a cseppektől fodrozódó tó tükrét. Mintha az idő megállt volna egy pillanatra és körbeölelte volna Tylert. A gyerek remegve figyelte a nádak sejtelmes súgásait, melyek szintén neki szóltak. Nem mert mozdulni, nem is tudott. Álláról lecsöppent egy vizes vércsepp és egyesült a fekete földdel, majd még egy következett és még egy. Tyler már az ajkai közt érezte a fémes ízt. Hangosan szuszogott és csak szótlanul eresztette könnyeit. Majd erőtlenül zuhant térdeire, ruhájára így rácsapódott a nehéz, sötét sár. Apró kezei fájdalmatenyhítően markolták kegyetlenül a vizes talajt. Az eső keservesen sírt és édes illatával próbálta vigasztalni a világtalan életet maga alatt, de nem tehetett semmit. A mocskos iszap keveredett a tiszta, világos vörös folyadékkal. Tyler hangosan kezdett zokogni, hisztérikusan törtek fel belőle a kínhangok. 

Elment. Már nem találta. Nem szólt, csak elhagyta.

Josh elment és ő jól tudta ezt, és az eső vigasztalhatatlanul ömlött a világra.

Valami elveszett. De lehet már rég elveszett volt.

***

 Sötét volt, hihetetlenül sötét volt, talán hónapok óta nem volt olyan éj, mint akkor. Tyler remegve figyelte az ablakot, nem mert mozdulni. Mályva ajkai akár a nyárfalevél, barna szemei, mint a párás üveg. Félelem. Hatalmas félelem. Ez már hosszú ideje nem következett be és most újra kezdődött, olyan volt, mint amikor Tyler még csak tizenhárom éves volt. Azt hitte ezúttal nem fog rettegni, de ez nem olyan volt, mint amikor az ember fél a sötétségtől, ez tömény pánikkal társult. Az arca izzott a félelemtől, a verejtékcseppek mégis szúrósan gördültek végig homlokán és bujkáltak pólója alatt. Be volt zárva abba a szürke szobába, és tudta, hogy képes lenne a menekülésre, de képtelen volt megmozdulni.

Blurryface ott volt. Újra eljött és hozott magával minden régi ismerős érzést. Rosszabb volt, mint valaha, azon az estén szörnyű volt. Tyler azt kívánta akkor, hogy bárcsak inkább meghalt volna. Csak ott állt minden sötétben és karcolgatta az ablak üvegét. Szüntelenül bámult és tömör sötétséget juttatott az erekbe, a lehető legfájdalmasabb módon. De valami mégis más volt.

Vörös szemei voltak. Mint a friss vér, betegen lángoltak. Hányingerre késztették az embert, arra, hogy a saját szívét és vérét köhögje fel a torkán. Majd a homály tépte volna szét élve. 

Úgy hajnali fél hat körül lehetett, mikor Tyler már hosszú ideje csak csöndesen zokogott a takarója alatt, minden energiáját felemésztette az az éjszaka. Szilánkokra volt törve, megviselte minden egyes perc. Teste megállíthatatlanul reszketett. A nagy ablak belökődött és halkan nyílt ki a látogató előtt, aki úgy szökött be, akár egy macska és egy hang nélkül bújt be Tyler mellé, hogy hátulról ölelhesse őt át. Tyler megszorította Josh puha és védelmező kezét, majd egy ideig még szipogott, aztán lassan elaludt végre. Egyszerűen csak tudta, hogy Josh az. De így is csak fél órára nyomta el az álom.

- Magamra hagytál - suttogta álmos, rekedt hangon és még erősebben szorított rá a másik kezére, de még mindig háttal volt neki. 

- Nem is szóltál semmit - folytatta. 

- Miért vagy most itt? Nem értem. - Hangja egyre tanácstalanabbul és elkeseredettebbül hangzott. Josh nem felelt. A csönd nehéz volt.

- Te is jól tudod Ty - válaszolt végül. Tyler érezte forró levegővételeit a saját hajszálai közt.

- Csak kizárod. Te gyógyszerezed magad Ty.

Tyler elkeseredetten szorította össze szemeit, arca fájdalmas érzelmekbe torzult. Ismét végiggurult bőrén egy kövér könnycsepp. Kezdte megint azt érezni, mint évekkel az előtt, a tónál. Csak egy vérző, gyenge kisfiú volt, aki mellett nem állt senki, csak az eső mosta fáradt lelkét. Lassan fuldokolni kezdett abban a keserű záporban. Betöltötte a víz a szobát és elvette minden lélegzetvételét. Nem volt mibe kapaszkodni, ő csak tehetetlenül állt, míg ajaki közé is beszökni látszott a folyadék, mely olyan fekete és sűrű volt.

Semennyi gyógyszer nem volt már erre elég.

Szomorú volt, de mégis felszabadított.

Elnyelt mindent.

Josht is elnyelte az eső selymes, éjszín vize.

xxx

 - Szóval azt állítod, hogy tegnap este megint láttad Blurryface-t, Tyler? - kérdezte tapintatosan Dr. Morris. Tyler lehunyta egy pillanatra a szemeit és bólintott egy óvatosat. A szőke nő firkált valamit a füzetébe, majd ismét a fiú tekintetét kereste, de azt hihetetlenül nehéz volt megtalálni. Dr. Morris nagyot sóhajtott.

- Mi az, amit ennyire titkolsz előlem Tyler? Tudom, hogy valamit nem mondasz el - beszélt tovább a nő, de még mindig nem tudta magára vonni a páciense figyelmét. Tyler még mindig az ablakon figyelt kifelé, talán attól félt, ha nem felügyeli, akkor egy óvatlan pillanatban megjelenik majd ott Blurryface és akkor tényleg kénytelen lett volna megölni magát. Talán a toll is elég lett volna hozzá, ami a kis dohányzóasztalon hevert előtte. De lehet egyszerűen csak halálra rémült volna és akkor semmit nem kellett volna tennie. 

- Tyler, vannak öngyilkos gondolataid? - reppent fel hirtelen a kérdés. A fiú erre végre felkapta a fejét.

- Nem én csak... - kezdett bele Tyler. Dr. Morris türelmesen figyelte őt. Tyler nagyot nyelt, mierőtt folytatta volna.

- Én azt hiszem csak megőrültem tényleg. 

A frissvér szemekhez is felér a víz, végre eltakarja őket. Nem marcangolják már tovább a húst. A felhők bíbor éjszakát sírnak holnaptól.
Ígérem Ty.