My Cold Bloød (befejezett)

2. Út a házhoz

Hogy mi tette Eastwoodot olyan sötétté? Ezt a napsütötte kisvárost ilyen felhőssé. Tyler gyakran gondolkodott ezen, de mindig ugyan azon választ kapta. Nos, sosem volt ez a hely fekete, csak az emberek tették azzá és az, ahogyan éltek itt, ahogy látták, ahogyan éreztek benne. De minden helyet ez tett azzá, akárcsak minden embert: az, ami történt vele. A fiú csendesen figyelt kifelé az ablakon, ahol vihar tombolt, az esőcseppek pedig kegyetlenül ostromolták az ablak felületét. Kint minden szürke volt és zord. Tyler ágyán ült és fáradtan támasztotta hátát a szürke falnak, a barna szemek elgyötörve figyelték az égszakadás minden mozzanatát. Tylerrel semmi sem volt már rendben, még magában sem tudta elrendezni a dolgait és csak egy dolog volt képes tudatába férkőzni. Ez pedig nem volt más, mint édesanyja, ki nem is olyan régen hunyt el. Tisztán emlékezett minden vele töltött utolsó napjára, heteire, hónapjaira.

***

- Mit szólnál ha lerajzolnánk azt a két dolgot, amire a világon a legjobban vágyunk? - vonta fel szemöldökét, kedvesen a nő és Tyler felé tolta az egyik papír lapot, majd egy ceruzát nyomott apró kezeibe, melyet a fiú örömmel ragadott el édesanyja kezei közül és azonnal nagy firkálásba kezdett. Az anya boldogan figyelte fiát, majd ő is belekezdett.

- Mesélj, milyen a suli? - szólt közbe a hosszú, barna hajú nő.

- Lett egy barátom - mondta röviden a gyerek és folytatta a hatalmas munkálatokat.

- Hogy hívják?

- Jenna - mosolyodott el Tyler. Édesanyja erre rásimította puha tenyerét fia arcára.

- És kedves lány? - érdeklődött tovább a nő, majd visszatért a rajzára.

- Szerintem az - mondta halkan Tyler. Egy ideig csend telepedett a teremre, csak a ceruza koptatta a papírt, majd Tyler végre boldogan emelte fel a művet és izgatottan nyomta anyja orra alá. A lapon egy bicikli szerepelt és ő, ahogy boldogan sétál kézen fogva anyukájával. A nő szíve összeszorult, ahogy végigmérte a képet.

- Tudod, hogy most mi fog történni velem Tyler? - kérdezte fájdalmasan az anya. A fiú ekkor kezét az asszonyéra tette és erősen megszorította.

- Ki fog hullani minden hajad? - A nő lemosolyodott és a kis kezekre tette a másik kézfejét.

- Tudod, hogy egy nagyon okos fiú vagy? - kérdezte büszkén, Tyler erre szintén elmosolyodott. Talán nem volt senki más ezen a világon, akit jobban szeretett volna édesanyjánál. A kórházi szoba azon napon nem csak fájdalommal és szomorúsággal volt tele.

***

Tyler összeszorult szívvel emlékezett vissza három évvel ez előtti időkre. Kedvtelenül forgatta kanalát a zabpehelyben. Kirázta a hideg, ahogy édesanyjára gondolt és torka is összeszorult. A hiány talán az egyik legfájóbban lüktető űr a mellkasunkban. A helység is szürkén, álmos szemekkel nézett vissza a fiúra, ki még mindig az ablakon bámult kifelé, oda ahol oly kegyetlen vihar tépte a fák gyenge ágait. Egy iszonyatosan kongó üresség járt be minden kis zugot. Tylernek legszívesebben sírni lett volna kedve, de úgy döntött nem teszi ezúttal. Csak némán hátára kapta a sárga táskát, mely egyetlen igaz színként lobogott kitartóan a színtelen magányban, majd elhagyta a lakást. Hisz akármilyen vihar tombolt kint, vagy éppen bent, az iskola várt ránk, hogy az élet nagy, hazug igazságait tanítsa nekünk, melyek sosem lesznek felkészíteni az igaz életre.