My Cold Bloød (befejezett)

5. Jégvirág szirmos pánik fehér

Tyler fáradtan figyelte a terembe érkező osztálytársait, mindegyiknek megakadt néhány pillanatra a tekintete a hátsó sorban üldögélő fiún, aki sötét tekintettel meredt maga elé. Néhányan talán tartottak is Tylertől, sok szóbeszéd járta már róla abban az iskolában, de igazából az egész környezetében. Viszont kevesen tudták csak az igazságot. Azonban volt egy lány, aki vidáman és bizakodón indult meg a gomolyfelhős érzésekkel telt fiú felé. Szőke haja két copfba volt fogva, nagy kék szemeivel pedig kedvesen pillantott végig a termen. Ő napsugár volt. Arca azonban gyermeki aggodalommal telt meg, ahogy Tyler mellé ült. 

- Mi történt az arcoddal? - kérdezte kétségbeesetten Jenna. Tyler erre mindkettőjük meglepetésére a lány felé fordult és az eddig fejét takaró kapucnit letolta és Jenna kék szemeivel találkoztak azok az elveszett, barna bogarak. Mintha egy pillanatra segítségért kiáltottak volna. Jenna apró kezét a fiú arcára simította. 

- Én csak - Tyler hangja egy pillanatra elakadt, nem tudta pontosan mit is kéne mondania. Már nem volt visszaút, újra egy kicsivel közelebb engedte magához Jennat, pedig mennyire nem akarta. Mennyire küzdött az ellen, hogy ne legyen esélye se arra, hogy bármilyen módon bántsa, vagy lehúzza őt. Jenna elhúzta apró száját szomorúan nézett végig barátján. 

- Én tényleg sajnálom Tyler. De szeretném, ha újra barátok lehetnék - mosolyodott el bizakodva a szőke lány. Tyler pár pillanatig hallgatott.

- Sajnálom de még nem lehet - fordult el ismét. Nem, hiába, nem hagyhatta akkor sem. Jenna túl fényes és jó volt hozzá képest. Ekkor Jenna arcán egy apróbb dühre és csalódottságra utaló hullám futott végig. 

- Néha annyira szörnyű barát vagy Tyler. - Kezét ökölbe szorítva állt fel a padtól és mielőtt még egy másik lány mellett foglalt volna helyet letörölte egy szökevény könnyét. Annyira dühös volt akkor barátjára és magára is, hogy képtelen segíteni neki, még ha tudta is, hogy a másik löki el magától. Tyler kezeibe temette arcát és lehunyva szemeit képzelete el, ahogy Jenna távolodik tőle, úgy harap egyre többet belőle a vörös szemű szörnyeteg. Pont ezért is féltette a lányt, nem akarta, hogy őt is befeketítse és megrágcsálja. Úgy gondolta elég, ha egyedül harcol vele, így nem kell másnak is szenvednie. 

Jenna egész nap kerülte Tylert.

A piros tornacipő talpa gyorsan csattant egymás után a szürke betonhoz, Tyler sírva rohant haza felé. Kesztyűjével folyamatosan próbálta elapasztani csordogáló könnyeit. Bár tudta, hogy csak így mentheti meg magától Jennat, de akkor eluralkodott rajta az az üres érzés, mely olyan fájón lüktetett mellkasában. Tyler nem is állt meg a házuk előtt csak rohant és rohant, a faházig meg sem állt, ott sietve kapaszkodott fel a fán. Amint fent volt zokogva kuporodott be a sarokba. Fejét térdeire hajtva sírt tovább. Már jó pár perc eltelt, mikor valaki egy szó nélkül jelent meg a házban és ült le a pityergő elé. 

- Hé Ty! - szólította meg csendesen a kedves hang. Tyler makacsul húzta össze magát még kisebbre, nem nézett fel rá. 

- Tyler nézz rám! - hangja olyan volt, mintha dúdolta volna a szavakat.

- Nem akarom, hogy láss sírni - morogta térdeinek Tyler könnyes hangon.

- Te hülye vagy Ty. A könnyek a legszebb dolgok a világon, nincs náluk őszintébb. - Josh belesimított Tyler barna tincseibe. Tyler erre lassan emelte fel fejét és mikor meglátta a vöröslő szálakat, könnyei elapadtak. Hüppögve kereste a borostyán szempárt és amint megtalálta azokat az az üresség azonnal megtelt valamivel. Josh elmosolyodott. 

- Jennaról van szó, igaz? - kérdezte csendesen a piros hajú. Tyler szipogva bólogatott, olyan volt akár egy elveszett kisfiú. Mert talán az is volt.

- Az egész világról Josh - tört ki ismét könnyekben.

- Hé! Hé, ne sírj! Ty - ölelte át a másikat Josh, de Tyler ettől csak jobban kiborult és a másik vállaiba zokogta bánatát.

- Csak, hogy tudd nem vagy egyedül, még ha úgy is érzed - suttogta nyugtatóan és köröket simított Tyler hátára. A barna hajú fiú pedig elveszetten és teljesen kimerülve sírt a piros hajú karjaiban. Mogyoró szemei lázasan csillogtak és csak nézte a faház kissé már megviselt oldalán azt az apró képet odatűzve édesanyjáról, miközben nagy levegőket véve markolta Josh szürke pulcsiját. Azonban az üresség érzése még sem múlt el teljesen tátongó mellkasából. Valami baj volt.

- Tudom, hogy valami nincs rendben - morogta maga elé, elgyengülten. Josh erre egy pillanatra megdermedt.

- Igazad van, de erre most jobb ha nem emlékszel, még nem állsz rá készen - mintha minden értette volna ezt a mondatot, de nem akart volna értelmet adni neki.

- Tudom, hogy valami nagyobb baj van velem.

xxx

- Nem! - kiáltott Tyler kétségbeesetten. A lépcső korlátjába kapaszkodott. Érezte, hogy könnyei ismét eluralkodnak rajta.

- Tyler, mindenki ott lesz. Most azonnal gyere le! - parancsolt rá apja, de még nem indult meg felé.

- Nem lehet! Nem! Apa kérlek ne! - tiltakozott továbbra is Tyler és ekkor már leülve az egyik lépcsőfokra karolta át teljesen a korlátot. Minden erejével szorította. A férfi ekkor indult meg fia felé, aki könnyekben tört ki és fejét is az oszlopokhoz szorította. Már ő is elvesztette a türelmét.

- Fiam, szedd már össze magad! - kiáltott rá a fiúra és megragadta a csukóját. Elkövetve ezzel egy hibát.

- Ne! Ne! Nem mehetek oda! Tudom, hogy mi van ott. Ne kényszeríts apa! Ő ott vörös szemű és fekete, fekete, fekete - Tyler a szavakat már szinte sikította. Aztán csak ismételgette azt az egy szót. Fekete. Apja megrémülve rántott egyet karján de Tyler tüdeje ekkor összeszűkült, nem jutott bele több levegő. A fiú rémülten próbált oxigénhez jutni, de ez egyre csak nehezebb feladatnak bizonyult. Eluralkodott rajta a tehetetlenség érzése ezzel együtt jött a pánik is. 

- Istenem. Tyler, istenem nagyon sajnálom - guggolt le mellé apja, aki akkor ismerte csak fel igazán a helyzetet. Tenyerét fia hátára vezette és próbálta lenyugtatni, de semmi haszna nem volt, talán rosszabbodott is a helyzet. A férfi végül rémülten kapott telefonja után, hogy mentőt hívjon. Tyler arca teljesen elfehéredett, szemei elé is sötét foltok kúsztak, mintha a világ maga alá akarta volna temetni. Teljesen egyedül volt, egyedül a sötétben, mely lassan fojtotta meg és nyomta agyon egyszerre. Josh hazudott volna? A vörös szemek egyre hatalmasabbak lettek és minden kis, sötét zugból őt bámulták, fel akarták falni, élve széttépni. Érezte kezei közt a jégszilánkokat, az élesen hideg vizet, arcán a zúzmarákat, melyek fájón eresztettek gyökereket bőrében. Majd lassan minden olyan tejszínű lett, mint azon a napon, mikor úgy sírt a szél. A víz fekete volt, de a hóporos jégen vörös szín kavargott. 

Hazudtál Josh.